Wall Street-től kezdve, a Fehér Házon át, a nyugati partig – az Amerikai Egyesült Államok jelenleg a káosz és krízis látképét adja, gazdaságilag, politikailag, és társadalmilag is.
Az utóbbi hetekben hatalmas demonstrációk hulláma söpört végig Los Angelesen, munkások és fiatalok mentek felfegyverzett bevándorlási ügynökök [ICE], rendőrök, és nemzeti gárdisták elébe.
Washingtont pedig mindeközben belharcok tumultusa sújtotta – a kormányzatot a közel-keleti stratégiát illetően; korábban a kongresszust a Donald Trump által benyújtott, „nagy gyönyörű törvényjavaslat” nevezett törvénykezés következtében.
Trump hevesen vitatott törvénykezése megemelheti az Egyesült Államok költségvetési hiányát és a nemzeti eladósodást. A kongresszus pénzügyi őrszeme szerint az elnök adótörvénye 2034-ig 2,4 milliárd amerikai dollár értékben fogja növelni a már most is masszív adósság hegyeket.
Ez egy nyilvánosság szakadáshoz vezetett Trump és láncfűréses partnere, Elon Musk között. A libertariánus Tesla főnök publikusan támadta a törvénycsomagot, és „undorító ocsmányság”-nak nevezte azt. Állítása szerint mindent amit a DOGE (Kormányzati Hatékonysági Minisztérium) tett, feleslegessé tenné, és visszafordítaná szövetségi kiadások lecsökkentését.
De nem csak Musk fejtette ki ellenségeskedését a kormányzattal szemben az adó-költségvetés tekintetében. A republikánus párt teljesen kettévált Trump javaslatai mentén. Továbbá a befektetők is pánikba estek Trump gazdaságpolitikája miatt.
Az Egyesült Államok elnöke azt ígéri, újra naggyá teszi Amerikát [Make America Great Again – MAGA]. Összességében viszont a tőkések bizonytalanok azzal kapcsolatban, hogy ez lesz az eredménye Trump agendájának.
Rövidtávon az Egyesült Államok vezérigazgatói és hitelezői zaklatottan fogadják a bizonytalanságot és instabilitást, amit az elnöki politika okoz: először a vámmal kapcsolatos szeszélyeskedései és kereskedelempolitikai hasraütései, most pedig a költségvetés kérdése riasztott be. Érthető, hiszen nem éppen ez az egészséges környezet a profit termelésére.
Hosszútávon mindeközben az Egyesült Államok komoly imperialista stratégái afelől aggódnak, hogy milyen károkat okoz Trump az Egyesült Államok geopolitikai helyzetében, világon elfoglalt helyében. Ez aláássa az Egyesült Államok kapitalizmusába vetett hitet, ideértve minden vagyoneszközt, a pénznemet, és ezáltal felgyorsulna az ország hozzávetőleges gazdasági hanyatlása.
A világ többi része is természetesen követi ezt a felfordulást. Ahogy egy mondás is tartja: amikor az Egyesült Államok tüsszent, a világ lesz náthás. És manapság az Egyesült Államok kapitalizmusa nem csak egy kis megfázástól szenved.
Egy korszak vége
Amióta Donald J. Trump visszatért a fehérházba, belelökte szólásbeli majmot a vízbe, mind hazai pályán és nemzetközileg.
Csak a második ciklus első 100 napjában az Egyesült Államok elnöke sikeresen nekiesett a bontókalapáccsal a liberális világrendnek, és azóta is bontja azt.
Az úgynevezett „szabályokra épülő” diplomácia a nemzetközi kapcsolatokban teljesen a feje tetejére állt.
Trump fenyegetőzött, hogy annektálja Kanadát, Grönlandot, és Panamát. Mellékvágányra helyezte az európai szövetségeseket azzal a céllal, hogy az olyan, korábban érinthetetlen országokat, mint Oroszország, újra kegyeibe fogadja. Továbbá a „darálóba dobta” a USAID nevű szervezetet, ami addig az Egyesült Államok imperializmusának gazdasági eszköze volt.
Hasonlóan, néhány vezető személyiség a Trump kormányzatban tovább becsmérelte a transzatlanti kapcsolatokat az Egyesült Államok és Európa között. Ez további bizonytalansághoz vezetett a NATO katonai szövetség jövőjét tekintve, ami a posztháborús status quo egyik sarokköve.
Április elején „felszabadulás napi” villám-vámháborút hirdetett mind „barát” és ellenség ellen.
Senki, még Trump sem tudja, hogy ennek mi lesz a vége. De azt mindenki látja, hogy egy fejezet ért véget.
A szabadkereskedelem és globalizmus érájának vége. A protekcionizmus és a gazdasági nacionalizmus veszi át a helyét. A liberális rend újabb – már repedező – pillérére kemény csapást mértek.
Most az Egyesült Államok adóssága még magasabbra szökik, egyenesen fenntarthatatlan és siralmas magaslatokba. Trump további intézkedései még jobban csökkentik az Egyesült Államok kincstárába (szövetségi kormánykötvények) vetett bizalmat mint a nemzetközi tőke mentsvára.
Továbbá a „nagy gyönyörű törvényjavaslat” azt is tartalmazta (899. szakasz), hogy egy úgynevezett „bosszúadó” válik kivetendővé valahány külföldi befektetőre az Egyesült Államok kormánya által. Ez a gyakorlatban egy tőkeirányító mechanizmus, aminek hatása valószínűleg külföldi mecénások és vagyonkezelők az USA vagyoneszközeitől való elriasztása lesz.
Ezt tetézve a Trump kereskedelmi politika kiszámíthatatlanságával, azt fogja elérni, hogy még több kérdőjel fog megjelenni a stabilitás, biztonság, és az Egyesült Államok kapitalizmusa erejének tekintetében, így pedig kérdésessé válik majd, hogy egyáltalán az Egyesült Államok dollárja képes lesz betölteni eddigi szerepét mint a világ vezető pénzneme.
Ez pedig jól tükrözi azt, hogy még egy ilyen háború utáni pillér hamvad el, a dollár alapú nemzetközi financiális rend. Ezen kapitalista alappillérnek összeomlása fogja talán a leglobbanékonyabb következményeket hozni.
Bretton Woods
A posztháborús rend minden pillére egy kapcsolódó intézménnyel együtt jött létre.
Az ENSZ elméletileg a nemzetközi közjog és szabályok mentén vezetett diplomácia választottbírója lett volna, a NATO (Észak-atlanti Szerződés Szervezete) pedig a nyugat biztonsági intézménye. A GATT (az 1947-es Általános Vámtarifa Egyezmény), utána pedig a WTO (Kereskedelmi Világszervezet) azért alapult meg, hogy a szabadkereskedelem liberális ideáljának ügyvivője legyen.
Mindeközben 1944-ben a küldöttek a Bretton Woods konferencián [Az Egyesült Nemzetek 1944-es Monetáris és Finanszírozási Konferenciája] beleegyeztek az USA javaslatába egy új nemzetközi monetáris és pénzügyi rendszer létrehozásáért, középpontjában a dollárral.
Ez magába foglalta az IMF intézményét és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, mára Világbank megalapítását.
Csakugyan fontos, hogy nekiláttak a Bretton Woods monetáris egyezménynek, ami a korábbi aranystandardot cserélte le. Innentől kezdve, az Egyesült Államok zöldhasúja lett a de facto világvaluta, súrlódásmentesítve a nemzetközi pénzügyet és világkereskedelmet.
Ezt az Egyesült Államok kapitalizmusának dominanciája tette lehetővé. A Bretton Woods tárgyalások idejében az Egyesült Államok gazdasága a világgazdaság GDP-jének a 35 százalékát tette ki, illetve általános kereslet volt a dollárra, főleg Európában, az újjáépítés megkezdésére.
Sam bácsi a világ minden részéről szívta a pénzt. Az Egyesült Államok monopóliumai dézsából öntötték az exportokat, amely kereskedelmi többlethez vezetett. Következésképpen, a világ aranykészleteinek kétharmada a Fort Knox [katonai erődítmény] trezorokban csücsült. Így a dollár, úgymond, olyan jó lett, mint az arany.
A Bretton Woods rendszer, másképp mondva a dollárt tette meg aranyalapnak, és azt szolgáltatta az Egyesült Államok imperialista égisze alá.
Egyeduralmi helyzet
Ugyanez igaz minden másra, amit a nyugati imperializmus hálójának része – melynek Washington és New York a közepe minden értelemben.
Az ENSZ, NATO, WTO, és IMF mindig is imperialista eszközök voltak az Egyesült Államok eszköztárában, és azok mai napig, céljuk pedig a tőkésfőnökök és bankárok érdekeinek képviselete.
Ennek ellenére a második világháború porfelhői alól kikúszó másod- és harmadfokú hatalmak igenis tudtak hasznot húzni abból, hogy összebújtak a megkérdőjelezhetetlenül hegemón kapitalista világ vezetőjével.
Mindenesetre az Egyesült Államok bankjai és monopóliumai voltak a legnagyobb haszonélvezői ennek a dollár centrikus szabadkereskedelemnek és gazdasági rendnek, más nyugati országok uralkodó osztályai pedig örömmel lovagolták meg ezt az új berendezkedést, ami látszólag békét és jólétet teremtett a társadalom egésze számára.
Egy nem vitatott imperialista hatalom – egy elismert világrendőr, a globális kapitalizmus őrzője – léte megalkotta a gazdasági és politikai stabilitást, amiből szaftos üzleti profitot lehetett szakítani.
Ez a páratlan imperialista elhelyezkedés a háborúból kifele jövet egy fontos tényezője volt annak a masszív és példátlan fellendülésnek, ami a Második világháború után jött.
A vámok és egyéb kereskedelmi protekciók felemelése Washington szorítására megalapozta a nemzetközi kereskedelem hatalmas növekedését. Ez jócskán szolgálta a világ gazdasági integrációját, globális munkamegosztás intézményét, és így a gazdasági mérethozadék és termelékenység növekedését.
A Marshall-terv mindeközben elnapolta a forradalmi hangulatot Európában, és megmentette a tőkéseket és azok berendezkedéseit a bukástól az akkor magasan radikális munkásosztály által.
Ez az ajánlat nem volt hivatalos, csak hallgatólagos. Az uralkodó osztályok ezekben a fejlett gazdaságokban meg tudták lovagolni az Egyesült Államok katonai kiadásait, és arathatták a szabadkereskedelem gyümölcseit. Egyetlen dolgot kellett csinálniuk cserébe, le kellett borulniuk új uraik előtt.
Objektív szükségletek
Az egyéni tőkések és nemzetek szintjén ez az alattvaló lét a napnál is tisztább, hogy nyers és csökevényes önös érdekeket szolgál.
Mindenesetre evidens, hogy a kapitalista rendszer, mint egy összefonódott, világ-egész, objektíve egy egységes monetáris és pénzügyi keretrendszert igényel ahhoz, hogy bármilyen gazdasági tevékenység történjen.
Egymással versenyezve minden kapitalista az első helyre pályázik. Viszont együttesen hasznos mindannyiuknak, hogy van egy közösen elfogadott szabályrendszer, egy közös keretrendszer a pénzügyre és kereskedelemre.
Történelmileg a pénz hasonló indokok mellett jött létre. Azzal együtt, hogy megjelent a árutermelés és csere a korai osztálytársadalmakban, megjelent a pénz mint árucikk, egyetlen gazdasági termék, amit minden más termékért cserébe el lehet adni, ezáltal pedig általános értékmérő funkciót tölt be.
Hagyományosan a nemesfémek, mint az ezüst és az arany töltötték be ezt a szerepet, súrlódásmentesítve a kereskedelmet, a forgalmat.
Marx erre azt a magyarázatot adta, hogy a pénz több esszenciális funkciót lát el egy ilyen árucikk alapú gazdaságban. Attól függetlenül, hogy az évszázadok során milyen formában jelent meg, mindig és mindenhol egy váltóeszköz és értéktároló volt.
Tehát, egy globális és integrált világgazdaság létrejöttével kialakul a szükség egy nemzetközi monetáris rendszerre és egy mindenki által elismert pénznemre, hogy elősegítse a pénzügyet és a kereskedelmet.
Viszont egy ilyen integrált világgazdaság kifejlődése mindig szükségeltet egy egységes nemzetközi monetáris rendszert és egy elismert globális pénznemet, hogy megkönnyítse a pénzügyet és a kereskedelmet.
A nemzetközi kereskedelem egyszerűbb mindenki számára amennyiben van egy közös pénznem az ügyletek és szerződések lebonyolítására. A nemzetközi befektetők eközben egy általánosan elfogadott, likvid eszköz után kívánkoznak, amibe biztonságosan lepakolhatják a pénzüket.
A burzsoá közgazdászok ezt a jelenséget egy azonos hálózaton belüli hatásdinamikaként határozzák meg; a rend, ami dialektikusan egy kaotikus rendszerből következik, amely látszólag véletlenszerű, véletlen interakciók, emberek, és cégek azon tendenciája, hogy ugyanazon globális eszköztár és struktúra felé vonzódnak mindenki könnyedségére és hasznára.
Például a barátokkal való társalgás hasonlóan zökkenőmentesebb és könnyebb, amennyiben mindenki ugyanazt az üzenő-applikációt használja. Ez a felhasználók ugyanazon tech monopól platformokon való tömörüléséhez vezet.
Hasonlóan amikor a társadalomgazdasági, kereskedelmi, és áruforgalmi közeg megjelenéséről van szó, mindegy, hogy a korai osztálytársadalmakban egy általános és azonos pénzáruról, vagy a modern korban egy de facto világpénznemről van szó.
Az Aranystandard
A XIX. és a XX. század elején, amikor a Brit birodalom világkorát élte, a globális pénzügy és kereskedelem az aranystandard keretrendszeren belül működött.
Abban a korban, a Brit imperializmus volt az egyeduralkodó, hasonló szerepet betöltve, mint az Egyesült Államok ebben a háború utáni korban – szolgáltat egy stabil gazdasági és politikai alapot, amire egy virágzó világkereskedelem és ipar épülhet.
Az olyan brit gondolkodók voltak, mint Adam Smith és David Ricardo, azok, akik mint a liberalizmus bajnokai fejlesztették ki a burzsoá „politikai gazdaság”-ot, a szabadkereskedelmet, és a kapitalista piac „láthatatlan kez”-ét.
Viszont a XIX. század végére napnál is tisztább volt, hogy a Bit kapitalizmus alulmaradt annak riválisaitól.
Az Első világháború katalizálta a hatalmak közötti kényes egyensúly felbomlását, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország – mind egy katasztrofális világkonfliktusból másztak ki igencsak meggyengülve. Ellenben az Egyesült Államok kapitalizmusa megtartotta szökkenékenységét.
A Versailles-i békeszerződés Németországot eladósította az Egyesült Királyság és Franciaország javára, akik pedig hatalmas tartozásokkal rendelkeztek az Egyesült Államok javára. Mindeközben a háború felgyorsította a nemzetközi pénzügyi tevékenységek átvándorlását Londonból Wall Streetre.
Az Egyesült Királyság már nem volt elég erős, hogy a világkereskedelem és pénzügy őrzője maradjon. Ugyanakkor az Egyesült Államok imperializmusa még nem volt elég erős, hogy ebbe a nyeregbe ülhessen.
Ezek hozzájárultak a békeidős zavarossághoz, felerősítették a már önmagát felhalmozó ellentmondásokat a kapitalizmusban.
A régi aranystandard végül összeomlott, évekig tartó feszültség és zavargás után a nagy gazdasági világválságba torkollott.
Ahogy a világgazdaság a hulladékgyűjtőben feküdt, az országok sorban hagyták hátra a fém alapú monetáris rendszert, azzal a céllal, hogy pénzt nyomtassanak, és valamely versenyképesség mellett leértékeljék a pénznemüket, és exportálják válságaikat valahova máshova.
Mindeközben kapitalista politikusok agresszív protekcionista politikával próbálták saját problémáikat akár más országok kárára megoldani, ez jelenthetett hatalmas vámfalakat az import elijesztésére. De ez csupán rontott a lejtmeneten.
Új egyensúlyállapot
Csak a második világháború mérhetetlen pusztítása következtében alakulhatott ki egy új kapitalista egyensúly. Immáron pedig az Egyesült Államok imperializmusa munkálkodott mint a háború utáni kor csendőre és zsandára.
Sam bácsi mint a kapitalizmus teljhatalmú ura nyújtotta a közjavakat, amikre a nyugat uralkodó osztályai támaszkodhattak, katonai védelmet garantált a szövetségeseinek, fenntartotta a piacok között nyitott átjárást, meggyőződött egy stabil pénznem létéről, illetve mint egy világgazdasági hitelező létezett amikor már járható út nem maradt.
Ezt a berendezkedést a már említett egyezségek és szervezetek szentesíttették, ideértve a Bretton Woods egyezményt is a monetáris ügyek tekintetében.
A háború utáni években és évtizedekben a nemzetközi gazdaság virágzott, az Egyesült Államok kapitalizmusa viszont relatíve hanyatlott.
Az Egyesült Államok riválisai gazdaságilag versenyképessé váltak. Az Egyesült Államok monopóliumai kezdtek veszíteni a piaci részesedéseikből a német és japán ipar javára. Ez az 1970-es évek elejére az Egyesült Államok fiskális és kereskedelmi többletéből kereskedelmi hiányt eredményezett.
Ugyanakkor az Egyesült Államok kormányai egymás után meggyőződtek arról, hogy aláássák a dollár integritását.
Azért, hogy megállítsák az Egyesült Államok kapitalizmusának elsorvadását, az uralkodó osztály felelőtlen pénznyomtatásba kezdett, amivel háborúkat pénzelt, külföldi pénzeszközöket vásárolt fel, és spekulatív játszmákba fogott. Az eredménye infláció lett az Egyesült Államokon belül és kívül.
Minden irányba dollárhalmok repkedtek, ellenben viszonylag kevés aranytartalék állt mögötte, így kételyek merültek fel afelől, hogy a dollár ténylegesen mennyire konvertibilis, váltható vissza aranyra – ami a Bretton Woods egyezmény előfeltétele volt. Ez egy dollár-kiárusításhoz vezetett, mivel teljes bizonyossággal túl magas volt az értéke.
- Augusztus 15-én az Egyesült Államok elnöke, Nixon felfüggesztette a zöldhasú aranyért való cseréjét. A Bretton Woods egyezmény lassan lecserélődött, és a versenyképes devalváló árfolyamrendszer vette át a helyét.
Ez volt a 73-75-ös világválság előhírnöke, egy a sorozatos gazdasági sokkhatásoknak, amik előjelezték a konjunktúra végét, és fordulópontot jelentett a kapitalizmus fejlődésében.
Ezzel pedig meghúzták a halálharangot a háború utáni gazdasági rend felett.
Mértéktelen kiváltságok
Teljes paradox ezzel szemben pedig, hogy a Bretton Woods egyezmény vége, és az árfolyamrendszer és a hitelpénz [angolban fiat pénzként ismert] rendszer megjelenése tovább központosította a dollár helyét a nemzetközi gazdasági rendszerben.
A dollár innentől hivatalosan nem a globális pénznem. De a már említett indokok végett, ez hátrahagyott egy igényt bármire, ami ezt a funkciót ellátja.
Különösen ahogy a világgazdaság még inkább globálissá és integrálttá vált a következő évtizedekben, a kapitalizmus globálisan szükségeltetett egy domináns pénznemet a kereskedelemre, és egy biztonságos menedékbefektetést, ahol befektetők leltárba helyezhetik a vagyonukat.
Minden egyértelmű alternatíva hiányában pedig a dollár és az Egyesült Államok által kibocsájtott állampapírháztartás továbbra is ezt a funkciót töltötte be.
Ez nagyrészt a nemzetközi tőkésosztályt is kiszolgálta. Mindazonáltal a dollár nemzetközi pozíciója az Egyesült Államok kapitalizmusa kezére játszik, amit burzsoá közgazdászok „túlzott előjog”-nak szoktak hívni.
Az USD-ben denominált pénzügyi eszközök iránti magas igény, ideértve a részvényeket és a kötvényeket, azt jelentette, hogy az Egyesült Államok bankjai és cégei alacsonyabb kamatok mellett tudtak pénzforrásokhoz hozzáférni, ami pedig nagyobb profitokat eredményezett.
Hasonlóan, az, hogy a nemzetközi befektetők éheznek az Egyesült Államok értékpapírjai után, azt jelenti, hogy a szövetségi kormány sokkal nagyobb szabadságot élvez az államhitelfelvételek és költségvetéshiányok terén. Látszólag kielégíthetetlen az étvágy arra hogy a tartozásaikat felvásárolják.
Továbbá, az Egyesült Államok központi bankárai sokkal több önállóságot engedhetnek meg maguknak arra való tekintettel, hogy hogyan állítják be a monetáris politikát. Ennek ellenére minden döntésük mint cunami tarolhat végig a földön. A legutóbbi években például a szövetségi kormány megemelte az alapkamatot, és „elvékonyította” a mennyiségi lazítást, ami világszerte gazdasági görcsreakciókat váltott ki.
Végül pedig az, hogy a teljes nemzetközi gazdasági rendszer az Egyesült Államok dollárja és imperializmusa köré épül, egy hatalmas gazdasági fegyver, képesek valamely külföldi értékek elkobzására, szankciók kitűzésére az ellenfeleikkel szemben, azok befagyasztására, a világgazdaságtól való elvágásukra, és így pedig széleskörű károk okozására.
Az Egyesült Államok uralkodó osztálya pedig minden irányban visszaélt ezekkel az előjogaikkal.
Az Egyesült Államok tőkései megpihentek babérjaikon és az olcsó hitelek függőségébe zuhantak. Következésképpen, a monopóliumaik egyre inkább leértékelődnek és letaszítják őket a nemzetközi riválisaik, többek között Kínából.
Az egymást követő kormányok eközben megengedték, hogy az Egyesült Államok költségvetéshiánya eltipró magasságokba szökjön. Minden krízishelyzetre adott megoldás mindig mentőcsomagok és biankó csekkek sokasága volt a bankoknak és nagyvállalatoknak. Az úgymond átlagos helyzetekben is hiányfinanszírozás és a könnyű pénz volt az eszköz egy szinte tartós gazdasági bőségláz elérésére.
Az Egyesült Államok tőkéseinek rövidlátó hozzáállása viszont járulékos károkat okozott a világgazdaságban. Az ilyen, képzeletbeli tőke bőségáradata az egyik oldalt makacsul magas inflációt eredményez a másikon. Az egész rendszer tele van ilyen lobbanékony ellentmondásokkal, és labilitástól gyötört.
Végül, de nem utolsó sorban az Egyesült Államok imperializmusa saját csapdájába esett amikor Washington fegyverténnyé tette a dollárt.
Oroszország és Kína egyre inkább képes megkerülni a szankciókat és a megkötéseket. Más országok diverzifikálják a devizatartalékaikat. Külföldi befektetők a vagyonukat az Egyesült Államok hatótávolságán kívülre viszik, nehogy az ovális irodában tartózkodók rossz oldalán találják magukat.
Röviden, több év gőg és arroganciája kezd felzárkózni az Egyesült Államok kapitalizmusán és annak képviselőin. Kölcsön kenyér visszajár.
Blöffjátszma
Ez a folyamat már egy ideje elkezdődött. De Trump politikája mindent a feje tetejére állít, felgyorsult aggodalmat keltve mindenkiben az Egyesült Államok kapitalizmusát és pénznemét tekintve.
„Felszabadulás nap” óta pedig a tőzsdepiacok hullámvasút utat tesznek meg. Nagy pénzösszegek kezelői mint a nyugdíjpénztárak megszabadulnak az Egyesült Államokból származtatott értékpapírjaiktól, és Európai kötvények és részvények felé tekintgetnek. A dollár értéke pedig lefelé ívelő pályát ír le hónapok óta, 10%-ot zuhant Január óta, és 3 éves helyi minimumot ír.
Vessük össze, 2021 és 2025 eleje közötti öt évben pedig a dollár értéke felfelé szárnyalt.
Egyik oldalról ez az Egyesült Államok részvényei feletti spekuláció eredménye, többek között ideértve a tech szektor nagyjait. Másik oldalról pedig valamely egészségügyi magánkasszák öntötték pénzeiket az Egyesült Államok kötvényháztartásába, a gazdasági menedék reményében ebben a labilis és bizonytalan globális kapitalizmusban.
Érdemes megjegyezni, hogy a dollár legutóbbi esése ellentétes azzal, ami várható lett volna Trump vámpolitikája és kereskedelmi importkorlátai után.
A cél az ilyesféle protekcionista kereskedelempolitika mögött pontosan az lenne, hogy csökkentse az Egyesült Államok kereskedelmi deficitjét. Amennyiben minden más változatlan, ennek erősíteni kéne a pénznemet, azáltal, hogy növelné a nettó nemzetközi igényt a dollár iránt, mivel a kereskedelmi egyensúly megbillenne a világ és az Egyesült Államok között az utóbbi javára.
A tény maga, hogy a zöldhasú értéke mégis zuhan tehát indikálja, hogy a befektetők távolságot tartanak az Egyesült Államok befektetési lehetőségeitől, ami csökkenti a dollár iránti igényt.
Jelenleg, összértéket számolva, az Egyesült Államok teljes tőzsdeértéke a világ tőkepiacának a 60 százalékát teszi ki. Eközben, külföldiek 62 milliárd dollár értékben tulajdonolnak Egyesült Államok által kiállított tőzsdevagyont, ideértve a teljes szövetségi tartozások egyharmadát, amely 9 milliárd dollár. Összesen pedig a teljes szövetségi kötvényháztartás 29 milliárd dollárt tesz ki jelenleg, jóval magasabb mint a cirka 5 milliárd dollár 2008-ban.
A jelen történések fényében viszont a nemzetközi befektetők újragondolják pénzügyi stratégiáikat. A kiszámíthatatlan tőzsde fluktuációk erőteljesen leképezik a befektetők Trump programtervéről alkotott véleményeiket.
Az Egyesült Államok nagyvállalatainak részvényei túlárazottak, figyelembe véve az újonnan megjelent kihívókat a mesterséges intelligencia, repüléstechnológia, és gépjárműtechnológia szakterületein. Trump kereskedelmi hadakozását tetézve pedig a 899. szakasz további „büntető” adó kiszabhatóságával fenyegeti a külföldi befektetőket, ami nyugtalanná tette őket. És mivel az Egyesült Államok költségvetéshiánya egy hőlégballonnal száll további magaslatokba, a kötvénypiac sem hat ugyanazzal a biztonsággal a nemzetközi tőkére nézve.
„Az Egyesült Államok volt a legjobb hely a befektetésre egy évszázadig”, jegyezte meg Howard Marks, az Oaktree Capital tőke és vagyonkezelő vállalat társalapítója a Financial Times újságnak. „De egyre inkább azt hallom, hogy az Egyesült Államok excepcionalizmusa mégsem olyan különleges, és ennek fényében talán másképp érdemes a portfóliókat pozicionálni.”
„Szerintem tarthatatlan ez a sebesség amivel az Egyesült Államok kölcsönöket vesz fel” – mondta Seth Bernstein, az AllianceBernstein nemzetközi befektetési társaság vezérigazgatója, ugyanabban a Financial Times cikkben.
„Amikor ehhez még társítjuk a kereskedelempolitikánk kiszámíthatatlanságát” – folytatta Bernstein, „az emberek megállnak és elgondolkodnak azon, hogy pontosan mennyit is akarnak egy piacon belülre tömöríteni?”
Egy hónapja pedig a Moody’s hitelminősítő intézet [Moody’s Investors Service] követte az S&P [Standard & Poor’s], és Fitch [Fitch Ratings] lábnyomait és megfosztotta az Egyesült Államokat a legmagasabb tripla A-s befektetési fokozatától.
Ez az intés válaszul érkezett a Trump féle nagy gyönyörű törvénycsomag becsléseire, miszerint a szövetségi költségvetéshiány aránya a GDP-hez képest 25 százalékponttal emelkedhet rekordmagas 125 százalékra 2034 végéig bezárólag.
„Ennek a döntésnek már ideje volt” – fűzte hozzá Ann Rutledge, a Moody’s egykori vezető elemzője, „és ez egy súlyos figyelmeztetés.”
Ez tovább növeli az Egyesült Államok hitelköltségeit. Ezt nagyon jól mutatja az, hogy a 30 éves állampapírok hozamai felszöktek, így most már 5 százalék felett vannak, mivel az Egyesült Államok államkötvény kínálata iránti igény a befektetők által bezuhant.
Röviden Trump farkasszemet néz a tőzsdepiaccal. Egészen valószínű hogy az Egyesült Államok elnöke fog először pislogni.
Tulajdonképpen Trump már többször visszalépett, először a bénító vámokat állította meg, és helyette csak latba helyezte, amikor a kötvénypiacok és a nagyvállalatok visszaütő hatása egyértelművé vált.
Nem meglepő, hiszen a kapitalizmusban a bankárok és milliárdokos diktatúrája a végső döntéshozó hatalom.
Piaci önkorrekció
Az elnök teljesen kaotikus megközelítése, hogy bejelenti a vámokat, majd kihátrál mögülük például, csakis költségekkel jár. Minden egyes pusmogás és meghátrálás csak még inkább aláássa az Egyesült Államok kapitalizmusába vetett bizalmat.
Ez el fogja tolni a bankárokat és igazgatókat afelé, hogy kellemesebb gazdasági éghajlatot keressenek a pénzeiknek, mint más országok kevésbé szeszélyes klímája amelyek alkalmasak a profitálásra. És ahelyett, hogy az Egyesült Államok újra naggyá válna, és az iparosmunkákat visszahozná, csak gyorsabban hanyatlik az Egyesült Államok kapitalizmusa.
Trump gazdaságpolitikája talán az utolsó csepp volt a pohárban ami megindította ezt a piaci lavinát. Viszont valójában már egy jó ideje kialakulóban voltak a körülmények egy ingatag földcsuszamláshoz.
Egy alapvetőbb szinten pedig a befektetők a dollártól, az Egyesült Államok kötvényei és részvényeitől való eltávolodása egy már esedékes átrendeződés, a „piac önkorrekciója”, ami a dollár és egyéb pénzügyi források árát csak a valós értékekre hozta.
A valóság az, hogy az Egyesült Államok kapitalizmusa még mindig a világ legnagyobb gazdasága, de már nem az a versenyképes és jövedelmező gazdasági nagyhatalom ami valaha volt.
Egyesek azon gondolkodnak, hogy Trump alatt az Egyesült Államok nem fogja teljesíteni kötelezettségeit, inkább minthogy meghozzon egy politikailag fájdalmas döntést és tényleg megszorítások alá helyezze a szövetségi költségvetést.
A már korábban említett Bretton Woods-i konferencia idején az Egyesült Államok a világ GDP 35 százalékát tette ki. 1985-re némi bukdácsolás után ugyanezen a szinten volt. Mára ez a szám csupán 26 százalék.
Ugyanebben az időszakban, tehát az elmúlt 40 évben Kína 2,5 százalékról 17 százalékra növelte a világ GDP részarányát.
Kína monopóliumai, mint a DeepSeek és a BYD, az Egyesült Államok elsődleges iparágai, mint a csúcstechnológia, és elektromos járművek terén kihívóvá váltak, és belemetszettek az Egyesült Államok piacába és azon nagyvállalatainak nyereségeibe.
Eközben az Egyesült Államok uralkodó osztályának évtizedes felelőtlen és rövidlátó politikája, ideértve a pénznyomtatást, az állam beavatkozásait, és a pénzügyi szabályozások leépítését, elkoptatta az Egyesült Államok kormányának bonitásába vetett bizalmat, tehát annak fizetőképességébe, hogy képes fizetni gigászi tartozásait.
Egyesek azon gondolkodnak, hogy Trump alatt az Egyesült Államok nem fogja teljesíteni kötelezettségeit, inkább minthogy meghozzon egy politikailag fájdalmas döntést és tényleg megszorítások alá helyezze a szövetségi költségvetést.
Ez megvalósulhat egy teljesen nyilvános adósságtörszlesztési kötelezettség elmulasztásának formájában. Vagy ugyanez elérhető egy végkimenetelben egyenlő stratégiával, a dollár tömegnyomtatásával, ami a pénz leértékelését, és így a dollár denominált adósságteher csökkenését eredményezné, vagy egyoldalúan újraszabhatják a kötvényesekre vonatkozó szabályokat.
Ha Trump bármelyik felsorolt felelőtlen megoldást választaná, teljes pénzügyi égszakadást okozna.
Pusztítás söpörné végig a piacot, stabil talaj reményében a befektetők elmenekülnének a veszélyes és értéktelen Egyesült Államok által kínált befektetésektől. A nagy bankok és tőke és vagyonkezelő vállalatok mérlegei teljesen felborulnának. Hitelszűke válság alakulna ki, vitathatatlanul az után, hogy hitelezők elkezdik behajtani az összes lehívható hiteleket.
A világ egy még a 2007-2008-asnál is nagyobb gazdasági világválság markaiba kerülne. Ami a világgazdaságot mély lejtmenetbe zúdítaná, vagy akár teljes recesszióba.
Szóba kerülhet a szó szerint 36 milliárd dolláros kérdés, amit a vámokhoz hasonlóan kezelve, Trump simán kihátrálna egy ilyen költségvetéshiány kezelési döntés mögül, mint ahogy arra az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Liz Truss kényszerült 2022-ben, amikor egy hasonlóan lobbanékony válaszút elé került.
De hogy egy ilyen ítéletnapot az Egyesült Államok elnöke elkerüljön, szembe kéne szállnia az ország hatalmas munkásosztályával. Ahhoz, hogy a bankárokat biztosíthassa afelől, hogy behajthassák a hús-zálogot, Trump politikájának brutális megszorításokat, munkahelyek elleni támadásokat, életminőség rontását, és a társadalombiztosítási rendszer rontását kellene véghez vinnie.
Más szóval a pénzügyi egyensúly visszaállítása nem kevesebbet igényelne az Egyesült Államok uralkodó osztályától, mint teljes osztályharcot a munkások és szegények ellen, teljesen sziklaszirt szélére vinni a politikát és társadalmi berendezkedés felrobbantását.
Nincs alternatíva
Valószínűleg az Egyesült Államok uralkodó osztálya azt fogja megpróbálni amit eddig is empirikusan bizonyítva csinált 2008 óta, tovább tolni a problémákat, visszaélni az állam és a központi bank válaszreakcióival bármilyen sokkhatásra vagy krízisre, és kerülgetni a döntéshozatalt vagy bármely tetőpontozást és csak tovább növelik majd a költségvetéshiány felső határát.
De mindennek van határa. És Trump szeszélyessége nem egy megbízható leképeződése az uralkodó osztálynak.
A komoly pénzügyi tőke stratégák valóban aggódnak azon lehetőség miatt, hogy az elnök meggondolatlan viselkedése elindíthat egy olyan önellentmondásokkal teli belső folyamatot a rendszerben, ami váratlanul, illetve akaratlanul előidézhet egy pénzügyi rövidzárlatot.
Ez magyarázat a bizonyos apokaliptikus jövőképekre, amik a burzsoá elmében fel fel bukkannak, és riasztó szalagcímekre olyan újságoktól mint a Financial Times, előzetesen figyelmeztetve, hogy „a dollárt még mindig a végítélet kísértete szövi körül”.
Ugyanakkor milyen lehetőségek állnak az uralkodó osztály rendelkezésére?
A probléma egyszerűen körülírható. Egyik oldalról igény van egy nemzetközileg elfogadott pénznemre és egy pénzügyi menedékre. Másik oldalról nincs alternatíva az Egyesült Államok dollárára és kötvényeire hogy ezt a helyet betöltse.
Az Egyesült Államok kapitalizmusa viszonylagos visszaesésen ment keresztül. De a zöldhasú továbbra is kiemelkedő jelentőséggel bír a globális pénzügyekben, ami pedig aránytalan az Egyesült Államok gazdasági termelésarányához képest a világon.
A nemzetközi devizatartalékok masszív 58 százaléka Dollárban van például. Ez a szám lecsökkent 2001 óta 73 százalékról. De még mindig jóval magasabb mint az Euro 20 százaléka, vagy a kínai Yuan 2 százaléka.
Egy „nemzetközi pénznemhasználat mutató”, amit a Szövetségi Tartalékbank közgazdászai raktak össze, 60,7 százalékra rakja a dollárt a nagy pénznemek között, több mint kétszer akkorára mint az eurót 29,7 százalékon.
A dollár alap ezen felül még a nemzetközi pénzmozgások 88 százalékát teszi ki, 81 százalékát a SWIFT gyorsfizető rendszernek, 54 százalékát minden exportszámlázásnak, 48 százalékát minden kötvénynek, 47 százalékát minden banki követelésnek.
Trump szeszélyessége nem egy megbízható leképeződése az uralkodó osztálynak.
Sok esetben a vállalatok akkor is dollárban fognak kereskedni, ha egyik fél sem az Egyesült Államokban helyezkedik el, példája a már említett dollárhálónak. Ennek az eredménye az hogy a teljes zöldhasú állomány 45 százaléka nem az Egyesült Államokban van, hanem valójában tengeren túl.
Mint a nemzetközi kereskedelem és pénzügy sarokköve, nehéz lenne bármely más pénznemnek átvennie a dollártól a világszíntéren a palettát.
Ennek a szerepnek bizonyos előfeltételei vannak. Egy devizatartaléknak vagy biztonságos alapnak megbízhatónak és könnyen folyósíthatónak kell lennie, kiszámítható árazást, könnyed cserekészséget igényel, illetve megfelelően bő kínálat kell belőle hogy minden magánbefektető és közintézmény éhségét enyhítse egy biztos vagyoni alapra.
Ezen felül egy ilyen eszköznek a vagyonosok közmegítélésében megbízhatónak kell lennie. Egy nemzetközi valutának más szóval erős rendszerszerű kapitalista politikai szervezeteket támogatását kell élvezze, „a (burzsoá) jogállamiság”, illetve a nemzetközi pénzügyben és kereskedelemben, nemzetközi kapcsolatokban alkotott folyamatos és következetes pozitív megítélés kell, hogy mögötte legyen.
Trump talán veszélyezteti az Egyesült Államok kapitalizmusának hírnevét minden említett pontban. De az Egyesült Államok egyetlen riválisa sem képes több négyzetet bejelölni.
Európának van egy bizonyos súlya ebben. És a dollár után az euró a legközelebbi nemzetközi pénznem. De az EU nem egy egységes ország, hanem egy intézményesítése több tucat kapitalista országnak, gyakran különböző irányzatokkal és saját egyéni érdekeikkel.
Európa talán egy egységes piac egy egységes valuta alappal, de a gazdasága és pénzügye töredezett. Ezek miatt korlátozott az euró képessége arra, hogy helyettesítse a dollárt.
Hasonló hibáktól szenved a többi politikai blokk is mint például a BRIC országok (Brazília, Oroszország, India, és Kína), de sokkal magasabb szinten, figyelembe véve, hogy az ilyen csoportosulások sokszor nem hivatalosak, kötetlenek, vagy nem lehet rajtuk kiigazodni.
Kína magában pedig nem lenne képes azt a folyósíthatóságot, sérthetetlenséget, és nyílt hozzáférést amit a befektetők követelnek. A pekingi rezsim például nagyon kötött kereteken belül tartja az országba beáramló és országot elhagyó tőke és pénz vándorlását, ez pedig korlátok közé helyezi a yuan és egyéb kínai befektetések megnyerőkészségét mikor dollár alternatívát keresünk.
A dollár központú rendszer bizonyosan gyengül és megremegett. De a kapitalizmus korlátain belül semmi más nem fogja tudni átvenni a helyét.
Tehát a dollár egy jó ideig nem lesz helyettesíthető mint uralkodó pénznem a közeljövőben. De a hanyatlása, egybevéve a visszatérő protekcionista gazdaságpolitikával, fel fogja gyorsítani a nemzetközi pénzügyek balkanizációját, fel fog darabolódni a termelés, kereskedelem, pénzügy különböző blokkokra, amiknek saját imperialista hatalmi epicentrumai lesznek.
Ez még több homokot fog dobni a kapitalista rendszer gépezetébe, csökkentve a gazdasági hatékonyságot, ami növelni fogja az inflációs hatásokat, ezzel tovább koptatva az életminőséget.
A világgazdaság madártávlatból megint a békeidős gazdaságra fog hasonlítani, teli szakadásokkal, szakadékokkal, és mégis súrlódással közöttük, miként a régi imperialista egyeduralkodó hatalom lehanyatlik, a régi rend lehal, és egy új társadalom még küzd, hogy megszülessen.
Többpólusú világ
A háború utáni világ pillérjei a monetáris pénzügyi rendszerhez hasonlóan nem fog egyik napról a másikra magába roskadni. De azok elrozsdásodása és amortizációja meg fogja gyengíteni a kapitalizmus alapját, és az egész állványzat borulékonyabb lesz.
Ez meg fog látszódni a megnövekedett versenyzésben imperialista hatalmak között, illetve abban, hogy kiéleződik az osztályharc.
Ez a szituáció egy teljes leképeződése a jelen „többpólusosságnak” a nemzetközi kapcsolatokban.
Katonailag még mindig az Egyesült Államok imperializmusa a leghatalmasabb, és a legreakciósabb erő a földön. De ez a viszonylagos hanyatlás már azt jelenti, hogy nem képes világzsandárt játszani, helyette teljes momentumát a profitvadászatra, piacbővítésre, és befolyási övezetének kifeszítésére kell fordítania.
Következésképpen az Egyesült Államok imperializmusa számos helyen stratégiai visszavonulásra kényszerült, hogy érdekét először a „közel-külföldön” érvényesítse. Ezt jelenti Trump „Amerika első” megközelítése a külügyeket illetően.
Ugyanakkor ez a visszavonulás hatalmi vákuumot hagyott maga után különböző földrészeken, mint a Közel-Keleten és Közép-Afrikában. A többi kapitalista hatalmak, mint Kína, Oroszország, Törökország, és az Egyesült Arab Emirátusok pedig ugrottak is a lehetőségre, hogy saját imperialista érdekeiket érvényesítsék.
Ennek az átfogó eredménye nem a stabilabb geopolitika lett, hanem egy labilisabb, még több proxy háború és polgárháború, fokozottabb versengés a piaci lefedettségért és erőforrásokért, még több kizsákmányolás, konfliktusok, sanyargás, és barbarizmus.
A dollár hanyatlása hasonlóan tumultusos forgatókönyvet fog írni a gazdasági színtéren.
Az Egyesült Államok imperializmusa már nem képes a világgazdaság és kereskedelem kapcsolószege maradni, nem képes mint Atlasz izommal fenntartani ezt a széteső kapitalista rendszert.
Ugyanakkor a „többpólusú” titánok háborúja a földön ugyanúgy nem alternatíva a kizsákmányolt tömegek számára.
Az egyetlen megoldás csakis forradalmi lehet, célja a pedig a romos és rothadt vár újraemelése.
Világforradalomért
Mindegy is, hogy az aranystandard magába roskadása 1930-ban, a Monetáris és Finanszírozási Konferencia bedőlése 1970-ben, vagy a dollár bomlása ma, napnál is tisztább, hogy minden nagy szerves kapitalista válság az adott kor monetáris és pénzügyi rendszerének a leképeződése.
A múltban viszont, minden adott korszakalkotó válság egy új gazdasági világrendet nyitott, egy új egyensúlyi állapotot kezdett, attól függően, hogy merre dőlt el a hatalmi mérleg.
Mára már viszont erős a kontraszt, a kilátások a teljes labilitás, ingadozás, és bizonytalanság, más szóval a világ a feje tetejére állt.
Ugyanakkor korábbi átszerveződések a régi rendből az újba mindig egy viharos időszakot hoztak magukkal, teli felkelésekkel és forradalmakkal, amik között a kapitalizmus túlélésére a munkásosztály tömegei komoly fenyegetést jelentettek. Ugyanez lesz látható az elkövetkező években, a megszorítások éveiben.
A jelen rejtélye csupán a kapitalista piac letükröződése, és annak alapjaiban véve korlátozottsága, megakadályozván bármilyen termelékeny erő kifejlődését. A válasz pedig az, hogy a termelő eszközök magántulajdonban állnak, illetve a nemzetállamiság béklyói.
Egészen addig, amíg a gazdaság karjai a bankárok és igazgatók kezeiben vannak, minden termelés a jövedelmezés, versengés, nemzetállami határok kényszerzubbonyában működik, a rend és harmónia szóba sem kerülhet.
Az előrevezető út nem lehet a történelem kerekeinek visszagörgetése, egy olyan korba amikor a szabadkereskedelem és a dollár uralkodott, ahogyan az a liberálisok és a reformisták javasolják. De nem is fogadhatjuk ölünkbe a protekcionizmust és a gazdasági nacionalizmust. Mindkét oldal ugyanúgy reakciós.
Hasonlóan, egy kapitalista alapra rákövetelni egy nemzetközileg kezelt valutát, vagy egy monetáris rendszert ami kriptovalutákra vagy digitális érmékre épül teljesen utópisztikus.
Csakis kizárólag nemzetközi szocialista tervezés útján, köztulajdonlásra építve és demokratizált munkás irányítás alatt érhető el egy gazdasági rendszer ami tényleg a közjavat szolgálja, így válhat humánus eszközzé, és érhetjük el, hogy a gazdasági erőforrások amivel a társadalom rendelkezik céllal és irányzattal legyenek elosztva szükség szerint, és ne pedig vakon a milliárdosok gazdagodását szolgálják.
A dollár központú gazdasági világrend több mint 80 év alatt épült fel. Továbbá empirikusan lett kidolgozva, nem pedig tudatosan. Ma, a kapitalizmus alatt nincsen alternatívája.
Az eredeti Monetáris és Finanszírozási Konferencia már eleve egy pillanatragasztós megoldás volt. Azóta pedig ez a gazdasági repedés tovább töredezett és a ragasztó is elgyengült.
Ahhoz, hogy átvágjunk ezen a csomón, és tényleg valami értelmeset rakjunk a helyére, egy stabil felállást, meg kell szabadulnunk a kapitalizmus korlátaitól.
Ezen a Gordiuszi csomón pedig csakis kizárólag a világ munkásainak szocialista forradalma lesz képes keresztül vágni.
