Lenin mindig is azon a véleményen volt, hogy az Orosz forradalom végső győzelme függ a világforradalom sikerétől. Az internacionalizmusa Marxénak és Engelsének folytatása volt. De 1924-ben Sztálin elhagyta ezt a tradíciót a reakciós „szocializmus egy országban” elméletének kidolgozásával. Ebben a cikkben Niklas Albin Svensson kifejti, hogy a valódi marxisták miért internacionalisták, hogy Sztálin miért revizionálta a marxizmust, és hogy ez hogyan vezetett katasztrófikus következményekhez a jövendő évtizedekben.
[Ez a cikk egy fordítás. Az eredetit Niklas Albin Svensson írta, megjelent az In Defence of Marxism – a Forradalmi Kommunista Internacionálé negyedéves elméleti magazinjának – 47-es számában. Forrásmegjelölés az eredetiben található, magyar idézetek a Marxist Internet Archive magyar oldaláról származnak.]
A kommunisták mindig is internacionalisták voltak. Marx Károly és Engels Frigyes a következő felszólítással zárták a Kommunista Párt kiáltványát: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Ezt a szlogent tűzte zászlajára az I., a II, és a III. (Kommunista) Internacionálé.
Az internacionalizmus ezen alaptétele központi szerepet játszott Lenin eszméiben és az Októberi forradalomban. De 100 évvel ezelőtt, 1924 őszén, Sztálin elődrukkolt a „szocializmus egy országban” névre hallgató elméletével. Ez egy alapjaiban való szakítást jelentett a marxizmussal, és letette az elméleti alapokat, melyre a Kommunista Internacionálé degenerációja, és későbbi, 1943-as feloszlása épült.
Ezen hamis elmélet hatását még ma is érezzük. Ahogy egy új nemzedék fordul a kommunizmus eszméihez, létfontosságú megértenünk és megvédenünk Marx, Engels, és Lenin valós internacionalista eszméit.
Internacionalizmus
A marxista internacionalizmus nem retorika, vagy elvi alaptétel; objektív szükségleteket tükröz.
Marx és Engels mindig amellett érvelt, hogy a kommunizmus nem egyszerűen csak egy jó eszme, ami ki lesz rendelve a világra. Ellenkezőleg – magyarázzák –, a kommunizmus alapja az igazi, materiális tényezőkben található, melyek a kapitalizmus alatt léteznek.
Elsősorban szerepel ezen feltételek közül a tény, hogy a kapitalizmus egy globális rendszer. Minden ország részese a világpiacnak, kapcsolódik ahhoz, és uralva van általa. Ez egy alapvető tényező a marxisták számára. A világpiacon keresztül, maga a termelés is globálissá válik. Egy gyárban a világ valamely szegletén megtermelik a javakat olyan nyersanyagokból, melyek egy másik szegletből származnak, olyan gépekkel, amik egy harmadikból.
A termelési folyamat magába foglal több tíz- vagy akár százezer munkást, mind adott szakmákkal és képességekkel, úgy mint természetes erőforrásokkal, a világ minden tájáról. Ez az egyre növekvő átívelése a világgazdaságnak már magzati alakban jelen volt Marx napjaiban is. Marx és Engels ezt írták a Kommunista kiáltványban:
„A régi, belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolibb országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép.”
A burzsoázia a nemzetállamot a feudalizmus lokálpatriotizmusa ellen alapította meg, átlépve a helyi hűbérbirtokok a termelési eszközök fejlődésére vetett korlátozásait. Ebben progresszív szerepet játszott. De a múlt 150 évben még a nemzetállam is elégtelenné vált. Hatalmas határt jelent a termelési eszközök további fejlődése számára, és visszatartja az emberiség fejlődését is.
A modern imperializmus felemelkedése tükrözi ezt az ellentétet a termelés és kereskedelem nemzetközi jellege és a kapitalizmus alatti piac, valamint a burzsoá nemzetállam között.
Az Imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című könyvében Lenin kifejti, hogy a kapitalista termelés fejlődése hogyan vezetett hatalmas, nemzeteken átívelő monopóliumok és bankok elterjedéséhez, amelyek mind világuralomra törnek, amit a nyersanyagok kinyerésével és a piacok és befektetési területek rabul ejtésével akarnak megtenni. Ezáltal a kapitalizmus részben „túlteszi magát” a nemzetállam határain, míg egyre intenzívebbé teszi a rendszer ellentéteit. Az eredmény a döbbenetes egyenlőtlenség, a mély válságok, és az imperialista háborúk.
A világpiac monopolizációja és az ellátási láncok kiterjedése világszerte azt mutatják, hogy a termelési eszközök rég kinőtték a nemzeti piacokat. Egyre jobban béklyózottnak érzik magukat az egyes nemzetállamokat elválasztó határok által. Amit „globalizáció”-nak hívtak – ami lényegében a szabadpiaci gazdálkodás kiterjesztése – egy próbálkozás volt pontosan ezen határok túllépésére.
Ez a kommunistáknak azért fontos, mert egy kommunista társadalmat csak a termelési eszközöknek a kapitalizmus alatt elérhető legmagasabb fokára lehet építeni, és ezt csak nemzetközi léptékben lehet megvalósítani. Ahogy Marx és Engels írták A német ideológiában:
„… a termelőerők e fejlődése (amivel egyben már adva van az emberek világtörténelmi — és nem helyi — létezésében meglevő empirikus exisztencia) már azért is abszolút szükségszerű gyakorlati előfeltétel, mert nélküle csak a nélkülözést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen ismét megkezdődnék a harc a szükségesért s ismét előállna az egész régi szemét…”
Csakis a munka hatékonyságának alapján lehet a munkanapot rövidebbé tenni, és csakis ezzel lesz képes a munkásosztály teljes mértékben részt venni a társadalom tervezésében. Ez az elengedhetetlen materiális előfeltétele az osztálytársadalom megdöntésének.
Tehát a szocialista forradalom egyik elsődleges feladata pontosan a termelőeszközök felszabadítása a nemzetállamok kényszerzubbonyából, legyen szó a tudománnyal, technológiával, vagy javakkal való osztozkodásról. Igazi együttműködést igényelne a munkások, tudósok és iparok között a világ minden szegletében:
„A mindenoldalú függőség, az egyének világtörténelmi együttműködésének ez a természetadta formája, e kommunista forradalom által átalakul az azon hatalmak fölötti ellenőrzéssé és tudatos uralkodássá, amelyek az emberek egymásra-hatásából keletkeztek, de eddig teljesen idegen hatalmakként félelmet ébresztettek bennük és uralkodtak őrajtuk.”
Annak kifejtésével folytatják, hogy a termelőerők a kapitalizmusban elért fejlődése „mindegyik népet függővé teszi a többinek a forradalmasodásaitól”
Más szavakban az internacionalizmus része a munkásosztály szerepének a történelemben, és ez nem is lehet másképp. Amikor Marx és Engels arról beszéltek, hogy a munkásosztálynak nincs országa, erre gondoltak.
A kommunista mozgalom alapítólevelében, A Kommunista Párt kiáltványában ezt találjuk:
„A népek nemzeti elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia fejlődésével, a szabadkereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és az ennek megfelelő életviszonyok egyformaságával egyre inkább és inkább eltűnnek. A proletariátus uralma még inkább eltünteti majd őket. Együttes cselekvés – legalábbis a civilizált országoké – a proletariátus felszabadulásának egyik első feltétele.” (Dőlt betűs hangsúly utólag hozzáadva)
Ennek oka nem csupán az ellenséges kapitalista országok blokádainak és fegyveres közbelépéséinek megtörése, hanem fontosabban: még a „kommunista társadalom első fázisának” felépítése is a kapitalizmus alatt elérhető legfejlettebb termelési fejlettséget követeli, melyek eredendően nemzetköziek. Lényegében ez a marxizmus álláspontja. Napjainkban ez százszor igazabb, mint amikor a Kommunista kiáltványt megírták.
Az „állandó” forradalom
Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy sok ország munkásainak pontosan ugyanabban az időben kell felkelni. A nemzetállamok jelenléte – és mindegyik saját, nemzeti osztályharca, melyek a fejlődés különböző pontjain állnak – azt jelenti, hogy a munkások nem egyidejűleg fogják meghódítani a hatalmat minden országban, hanem előbb egy országban kell legyőzniük az uralkodóosztályt.
A Kommunista kiáltványban Marx és Engels ezt írja:
„Ha nem is tartalmában, de formájában a proletariátusnak a burzsoázia ellen folyó harca eleinte nemzeti. Minden egyes ország proletariátusának természetesen mindenekelőtt a saját burzsoáziájával kell leszámolnia.”
Marx és Engels felismerték, hogy a munkások hatalomra juthatnak akár egy viszonylag fejletlen országban is, mielőtt a munkások a legelőrehaladottabbakban. De a szocializmus építéséhez elengedhetetlen a forradalom más országokra való terjedése, főleg a legfejlettebb kapitalista országokra.
1950-ben, a Kommunisták Szövetsége Központi Bizottságának tartott beszédében Marx felszólalt a jövőbeni forradalomról Németországban, ahol a munkásosztálynak egy jelentős része még akkor is a céhes rendszer alatt dolgozott, elválasztva tucatnyi félfeudális államon keresztül:
“Amíg a demokratikus kisburzsoázia a forradalom mihamarabbi végét kívánja … nekünk érdekünkben áll és feladatunk állandóvá tenni a forradalmat, amíg a többé-kevésbé tulajdonos osztályokat kiszorítjuk az uralkodói helyzetből, amíg a proletariátus meghódítja az államhatalmat, és a proletárok szövetsége nem csak egy, hanem a világ minden jelentős országában annyira kifejlődik, hogy a verseny ezen országok proletárjai között megszűnt, és hogy legalább a döntő termelőeszközök a proletárok kezeibe kerültek.” (Dőlt betűs hangsúly utólag hozzáadva)
Marx a forradalom “állandóvá” tevéséről abban az értelemben beszél, hogy a forradalom burzsoá-demokratikus feladatoktól (mint pl. a nemzeti egység megteremtése, abban az időben Németország esetében) a szocialista feladatokra tér át – mint a burzsoázia tulajdonfosztása, az államhatalom meghódítása, és annak országról országra terjesztése.
Az Orosz forradalom
A visszamaradott körülmények nehézségeket jelentettek az orosz forradalmároknak. Pontosan hogyan kell alkalmazni Oroszországra azt az elméletet, hogy a szocializmust a kapitalizmus legfejlettebb termelőereivel lehet felépíteni? Nyilvánvaló volt, hogy önmagában Oroszország nem állt készen a szocializmusra.
1905-ben Trockij dolgozta ki erre a kérdésre a választ, követve a Marx által körülírt stratégiát. Trockij így szólt a kapitalizmus világszintű fejlődéséről, mely a világot egyetlen gazdasági és politikai szervezetté alakította:
„Ez egyből nemzetközi jellemzőt ad a most kibontakozó eseményeknek, és kitolja a láthatárt. Oroszország politikai emancipációja a munkásosztály által soha nem látott magaslatokba fogja emelni azt az osztályt, kolosszális hatalma és erőforrásai lesznek, és a világkapitalizmus likvidációjának megkezdőjévé lesz, mely feladatra a történelem már megteremtette az összes objektív tényezőt.”
Azaz hiába az orosz körülmények elmaradottsága, a szocializmus előfeltételei világszinten voltak jelen. Az orosz munkások tehát megkezdhették a világforradalmat, mely Európában teljesedhetett majd ki. Trockij stratégiája egyesítette egyrészt a világgazdaság érettségét a szocializmusra, másrészt az osztályharc fejlettségének kölünböző fokait és tempóit világszerte, kifejezetten Oroszországban.
Az Első világháború tűrhetetlen nyomása alatt a kapitalizmus a leggyengébb láncszeménél bukott: a Cári Birodalomban. A forradalom a háború és autokrácia ellen tört ki 1917 februárján, és a cárt a burzsoá-demokratikus „Ideiglenes Kormány” váltotta fel. Mindeközben a munkások és katonák saját forradalmi tanácsokat állítottak, az orosz „szovjet” néven.
A Mensevik Párt – amely akkor az orosz munkások többségének támogatását élvezte – belépett az Ideiglenes Kormányba, mondván a munkások feladata onnantól a támogatása volt egy demokratikus állam létrehozásának, nem pedig a hatalmi harc.
Ezt a politikát azzal támasztották alá, hogy Oroszország túl visszamaradott volt a szocializmus építésére. Tehát – érvelték – csak a burzsoázia vehette át a hatalmat. Azzal érveltek, hogy csak egy hosszú, a kapitalista fejlődés meg nem határozott idejű korszaka után lesz kész Oroszország a szocialista forradalomra. Gyakorlatban ez a gyenge és degenerált orosz burzsoázia védelmezését, az imperialista háború támogatását, a földreform megállítását, és a munkások lefegyverzésére való előkészülést jelentette. Röviden: a mensevikek az ellenforradalom táborába helyezték magukat.
A munkásosztály ezen cserben hagyására Lenin a következő szlogennel vágott vissza: „Minden hatalmat a szovjeteknek!” Ez nem jelentett kevesebbet a munkások és parasztok hatalomátvételénél és a burzsoá állam megdöntésénél. 1917 áprilisán Lenin így magyarázott:
„A mai oroszországi helyzet sajátszerűsége az, hogy átmenet a forradalom első szakaszából, amely a proletariátus keflő tudatosságának és szervezettségének hiányában a burzsoázia kezébe adta a hatalmat, annak második szakaszába, amely a proletariátusnak és a parasztság legszegényebb rétegeinek kezébe kell hogy adja a hatalmat.” (Dőlt betűs hangsúly az eredetiben)
Ezzel a perspektívával a Bolsevik Párt többséget nyert a szovjetekben, és a munkások átvették a hatalmat Lenin és Trockij vezetésével októberben.
De se Lenin, se Trockij nem váltak hirtelen idealistákká, gondolván hogy az oroszországi hatalomátvétel révén majd szocializmust tudnak építeni a kellő materiális előfeltételek hiányában. Tökéletesen tudatában voltak, hogy a programjuk csak a világforradalom keretein belül volt értelmezhető.
Egy határozatban (Határozati javaslat a politikai helyzetről) a Bolsevik párt kritikus Áprilisi Konferenciáján Lenin nemzetközi kontextusába helyezte az Orosz forradalmat:
„Az orosz forradalom csupán első szakasza az első proletárforradalomnak azok közül a proletárforradalmak közül, amelyeket a háború elkerülhetetlenül létrehoz.”
Az internacionalizmus lelkületében volt, hogy az Orosz Kommunista Párt valamint 33 más ország küldöttei megalapították a Kommunista Internacionálét 1919 márciusában. Ezt pontosan a világforradalom terjesztésére alapították meg az új munkállám határain túlra.
Ugyanebben az évben a szovjethatalmat védő művében, A proletárhatalom és a renegát Kautsky-ban Lenin a következő álláspontot állította be az őszinte, internacionalista véleménynek az imperialista háborúról:
“Ha a szóbanforgó háború reakciós, imperialista háború […] az én feladatom, a forradalmi proletariátus képviselőjének feladata a proletár világforradalomnak, mint a világháború borzalmaiból való egyedüli kiútnak az előkészítése. Nem „saját“ országom szempontjából kell okoskodnom (mert ez a korlátolt fajankó okoskodása, a nacionalista kispolgáré, aki nem érti meg, hogy ő csak játékszer az imperialista burzsoázia kezében), hanem a. világforradalom előkészítésében, propagálásában, közelebbhozásában való részvételem szempontjából. ”
Más szavakban Lenin nem csak az oroszországi forradalomra, hanem a világkörüli forradalomra készült. Így folytatja:
“A bolsevikok taktikája helyes volt, az egyedüli internacionalista taktika volt, mert nem a világforradalomtól való gyáva félelmen, nem a forradalommal szembeni kispolgári „hitetlenségen“, nem azon a szűklátókörű nacionalista törekvésen alapult, hogy „saját“ hazánkat (saját burzsoáziánk hazáját) megvédjük és minden egyébre „fütyülünk“, — hanem az európai forradalmi helyzet helyes (a háború előtt, a szociálsoviniszták és szociálpacifisták renegátsága előtt általánosan helyesnek elismert) számbavételén épült. Ez volt az egyedüli internacionalista taktika, mert megtette a maximumát annak, ami egy országban valamennyi ország forradalmának fejlesztése, támogatása, felébresztése érdekében megvalósítható.”
És valóban, forradalmak hulláma követte az Orosz forradalmat Németországban, Olaszországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában, és más földeken. De az uralkodóosztály és a szociáldemokráciák sikerrel jártak vagy a mozgalom eltaposásában, vagy biztonságosabb csatornákra való terelésében.
Lenin egészen a betegsége okozta elképtelenedéséig ragaszkodott ahhoz, hogy a szocializmus építése a Szovjetunióban képtelenség a szocialista forradalom győzelme miatt máshol, főleg a fejlett kapitalista országokban. Az Inkább kevesebbet, de jobbanban ezt írta:
“Életünk fő vonásai ma a következők: leromboltuk a kapitalista ipart, igyekeztünk földig rombolni a középkori intézményeket, a földesúri földtulajdont, és ezen az alapon olyan kis- és törpeparasztságot hoztunk létre, amely követi a proletariátust, mert bízik forradalmi munkájának eredményeiben. Pusztán erre a bizalomra támaszkodva azonban nem lesz könnyű addig tartani magunkat, amíg a fejlettebb országokban is bekövetkezik a szocialista forradalom győzelme, mert a kis- és törpeparasztság, különösen a „nep” idején, gazdasági szükségszerűség folytán a munka termelékenységének rendkívül alacsony fokán áll.” (Dőlt betűs hangsúly utólag hozzáadva)
Fontos megjegyzése a következő is:
“Mi sem vagyunk eléggé civilizáltak ahhoz, hogy közvetlenül térjünk át a szocializmusra, bár a politikai előfeltételeink megvannak hozzá.”
Tehát amikor Lenin a Szovjetunióban a szocializmushoz irányuló lépésekről beszélt, mindig a munkásállam fenntartásának keretein belül tette, amíg a forradalom nem terjed át a nyugatra is. A szocialista építkezés a Szovjetunióban és a világforradalom nem két különálló dolog volt, sem két versengő politika; az egyik eredendően a másikhoz volt kötve.
Sztálin újragondolja a marxizmust
Lenin halála után a következő volt a helyzet: az imperialista erők a saját belpolitikai válságaik és a munkásosztály erős megmozdulásai miatt nem tudták megtörni a Szovjetuniót és visszaállítani a kapitalizmust. Ez egy új, viszont eredendően instabil egyensúlyi állapotot hozott.
A Szovjetuniót súlyosan meggyengítette a polgárháború és a világpiactól való elszigetelődés az extrém gazdasági visszamaradottság körülményeiben. A munkásosztály még annál is kisebb lett, mint amilyen a forradalom előtt volt, és a munkások nehezen tudtak teljesen részt venni a szovjetekben a nehéz életkörülményeik miatt.
A gazdasági igény a forradalom terjesztésére éreztette hatását, főleg a visszamaradott gazdaságban. Ahogy Marx megjósolta, visszatért „a harc a szükségesért”, súlyosabban mint valaha.
A Szovjetunió kénytelen volt engedményt adni a piacnak a termelés sarkantyúzásáért. Ezt „NEP”-nek hívták (novaja ekonomicseszkaja polityika; új gazdaságpolitika, szerk.). Lenin kifejtette, hogy pontosan mert az ország oly visszamaradt, elengedhetetlen a kapitalista módszerekre való hagyatkozás amíg a munkásmozgalom nem jut győzelemre több országban. Lenin is és Trockij is folyamatosan figyelmeztettek ennek veszélyeiről.
A NEP felgyorsította az egyenlőtlenség fejlődését. Hagyta a kapitalizmust terjedni a mezőgazdaság területén, ezzel kedvezve a gazdag parasztoknak, azaz a kulákoknak. Az iparban és kereskedelemben kapitalisták kis osztálya jelent meg, akiket nepmaneknek hívtak.
Az egyenlőtlenség felerősítette az állami bürokráciát, mely szükségszerűen adminisztrálta azt. A bürokrácia ezen burzsoá rétegekre támaszkodhatott a munkásosztállyal szemben.
A problémát tovább fokozta a Német forradalom bukása 1923 őszén, mely az Első világháborút követő forradalmi hullám végét jelentette.
Egy új kimerültség költözött a közkedvbe. Az emberek kezdtek kételkedni a világforradalom programjában, mely összefüggött a szovjet munkások fáradtságával három évnyi világháború, két forradalom, és három évnyi polgárháború után.
Ugyanebben az időben, 1924 januárján Lenin tragikusan elhalálozott. Ez egy új politikai irányzatnak adott helyet a közéletben.
Az idegen osztályok nyomása a gazdag parasztoktól és nepmanektől egyre jobban tükröződött a hatalmon lévő Kommunista Párton, kifejezetten a jobb szárnyán. Ez az irányzat Nyikolaj Buharin személyében csúcsosodott ki.
Azt állította, hogy a szocializmust lehet „teknős tempóban” és „nyomorúságos technikai alapra” építeni. Más szavakban lehet szocializmust a termelőerők alacsony szintjén építeni. Ez teljes ellentétben állt a történelme materialista értelmezésével, de tökéletesen illett a burzsoá rétegekre és bürokratákra, akiknek közös volt az irtózás a munkásosztálytól és forradalomtól, melyet helyesen felismertek, mint veszély számukra.
Eszerint nem kellett a világforradalom nehézségeivel megbirkózni; nem volt igény a fellendülésre; visszatérhetünk a „normál” kerékvágásba. Lényegében a szocializmus győzelméhez már csak az volt hátra, hogy hagyni kellett a bürokráciát, hadd végezzék a dolgukat.
1924 őszén Sztálin előadások sorát adta le fiatal pártaktivistáknak, melyeket aztán röpiratként adtak közre A leninizmus alapjai néven.
A röpirat eredeti változatában 1924 áprilisából a következőt találjuk:
„A burzsoázia megdöntéséhez elég egy ország erőfeszítése – erre a saját forradalmunk történelme a szemtanú. A szocializmus végső győzelméhez, a szocialista termelés szervezéséhez egy ország erőfeszítései, főleg egy paraszt országé, amilyen a miénk nem elegek – ehhez több fejlett ország proletariátusának erőfeszítései szükségesek.” (Dőlt betűs hangsúly utólag hozzáadva)
Bár általánosságban a röpirat egy támadás volt Trockijra és az ő bal ellenzékére, mely 1923-ban alapult, ettől függetlenül megtartotta Marx, Engels, és Lenin álláspontját.
De egy pár hónappal később ezt a változatot kivonták a forgalomból, és egy újat készítettek, amelyben a fenti idézetet lecserélték:
„De a burzsoázia hatalmának megdöntése és a proletariátus hatalmának megteremtése egy országban még nem jelenti a szocializmus teljes győzelmének a biztosítását. A győztes ország proletariátusának, miután hatalmát megszilárdította és a parasztságot maga köré tömörítette, fel lehet és fel kell építenie a szocialista társadalmat. De azt jelenti-e ez, hogy a győztes ország proletariátusa ezzel kivívta a szocializmus teljes, végleges győzelmét, vagyis azt jelenti-e, hogy a proletariátus csak egy ország erőivel a szocializmust véglegesen megszilárdíthatja és az országot teljes mértékben biztosíthatja az intervenció, tehát a restauráció ellen? Nem, nem ezt jelenti. Ehhez elengedhetetlen a forradalom győzelme legalábbis néhány országban.” (Dőlt betűs hangsúly utólag hozzáadva)
A szocializmus világforradalmon keresztül való elérése helyett a munkások célja egy munkásállamban – ez esetben a Szovjetunióban – a szocializmus maguktól való felépítésére tért át. A világszintű harcot a kapitalizmus megdöntésére még(!) fenntartották, de már csupán arra a célra, hogy megvédjék a szocialista társadalmat a külső behatásoktól.
Sztálin elmagyarázta A leninizmus kérdéseihezben, hogy mit gondol tévesnek a korábbi állásponthoz képest:
„Miben áll ennek a megfogalmazásnak a fogyatékossága?
Abban, hogy egy kérdéssé kapcsol össze két különböző kérdést: azt a kérdést, lehetséges-e a szocializmus felépítése egy ország erőivel, amire igenlő választ kell adni, s azt a kérdést, hogy a proletárdiktatúra országa teljesen biztosítottnak tekintheti-e magát az intervenció ellen…” (Dőlt betűs hangsúly az eredetiben)
A marxista, materialista felfogás a szocializmus építéséről így ki lett szerkesztve. Sztálin eltörölt minden utalást Oroszország visszamaradottságára és az igényre a forradalom terjedésére. Egy teljesen szocialista gazdaság megszervezése – Sztálin szerint – lehetséges volt nem csak egy egyedülálló államban, hanem egy olyanban, mely annyira hátramaradott és elszegényedett volt, mint Oroszország az 1920-as években.
A világforradalom elhagyása
Sztálin félig be is ismerte, hogy újragondolja az álláspontot, amikor ezt írta A leninizmus alapjaiban:
„Azelőtt a forradalom győzelmét egy országban lehetetlennek tartották, úgy vélték, hogy a burzsoázia fölötti győzelemhez elengedhetetlen valamennyi előrehaladott ország, vagy legalábbis az ilyen országok többsége proletárjainak együttes fellépése. Ma ez a szempont már nem felel meg a való helyzetnek.”
Sztálin érvelése teljesen becstelen, és szándékosan felcseréli a munkásosztály hatalomátvételének kérdését a szocializmus építésének kérdésével. A lényeg soha nem az volt, hogy a proletariátus hatalomra tud-e jutni egy országban. Marx, Engels, Lenin, és Trockij amellett érveltek, hogy a forradalomnak egy országról a másikra kell terjednie, mely előfeltételezi, hogy valahonnan elindul. A lényeges kérdés az volt, hogy a szocializmust fel lehet-e építeni csupán egy ország materiális erőforrásaiból. Ez volt Sztálin revíziója.
Ezt a szalmabábut aztán Lenin halála után fegyverként használták Trockij és a bal ellenzék ellen. Azt állítva, hogy Trockij és bal ellenzék azon az abszurd véleményen voltak, hogy a munkások nem indíthattak forradalmat a saját országukban, csak akkor ha ez minden országban egyszerre történik meg, Sztálin aztán azzal érvelhetett, hogy az Orosz forradalom meghazuttolta az álláspontukat. Érvelése során előásott különböző idézeteket Lenintől, melyekben ő is ezt a szalmabáb álláspontot kritizálja.
A marxista elmélet alapfogalmainak görbítése frakciós okokból a sztálinizmus bevett szokásává vált.
Sztálin még amellett is érvelt a Kommunista Párt 15. kongresszusán, hogy Marx és Engels álláspontjait csak a kapitalista fejlődés alacsonyabb fokain lehetett értelmezni. Szerinte az imperializmus eposzában, az imperialista erők érdekellentéteinek kiéleződésében a szocializmus győzelme különálló országokban lehetséges volt, mégpedig az „imperialista front” áttörésével. Ez feje tetejére állítja a dolgokat. Ellenkezőleg, a modern világgazdaság egybefűződése azt mutatja, hogy Marx és Engels elemzése a kapitalizmusról még jobban alkalmazható napjainkban, mint az ő idejükben.
1928-ban Trockij amellett érvelt, hogy a nemzeti beszűkültség a politikában „előfeltétele a jövőbeni elkerülhetetlen nemzeti-reformista és szociálpatrióta baklövéseknek”. A történelem Trockijt igazolja.
A „szocializmus egy országban” revíziós elméletének alkalmazása a világforradalom cserben hagyásához vezetett a szovjet vezetőség által. A kezükben a Kommunista Internacionálé nem volt más, mint a moszkvai külpolitikai érdekek eszköze. 1943-ban végül az internacionálét feloszlatták, mint egy gesztus a Szövetségeseknek. A Lenin által alapított párt, amely a szocialista forradalom világpártja hivatott lenni, teljesen megsemmisült.
Napjainkban elmondhatjuk, hogy soha nem volt fontosabb egy új kommunista mozgalom szilárd alapjainak letétele, visszatérve Marx, Engels, Lenin, és Trockij internacionalizmusához. Csakis a munkásosztály ezen ötletekkel való felfegyverzésével biztosíthatjuk be a nemzetközi kommunista forradalom győzelmét.
