A nők többsége ma nagyon távol áll az egyenlőségtől világszerte, nemhogy a felszabadítástól. A nők és férfiak közti bérszakadék egy dolog, de az egyenlőtlenség és az elnyomás ennél sokkal többről szól. Ezek az élet minden terén jelen vannak, a bérszakadék ennek csak egy kis része. Attól kezdve, hogy félünk a poharainkat őrizetlenül hagyni egy szórakozóhelyen; azon át, hogy szorongunk, mikor egyedül kell hazasétálnunk; hogy tűrnünk kell a folyamatos szexista megjegyzéseket és pillantásokat; hogy a házimunka nagy részét mi végezzük; odáig, hogy az orvosok nem veszik komolyan a „női betegségeket”; és még sorolhatnánk. Általánosságban úgy kezelnek minket, mint akik kevesebbet érnek.
[Ezt a cikket Marie Frederiksen, a Revolutionært Kommunistisk Parti, a Forradalmi Kommunista Internacionálé dán szekciójának tagja írta a Munkás Nők Világnapja alkalmából. 2025., március 7.]
Az egyenlőtlenség és az elnyomás olyan mélyen gyökerezik a társadalomban, hogy a nők egész életét áthatja, éljenek a világ bármely pontján. Ezek a kapitalizmusban is sajátosan visszataszító formát öltöttek, de több ezer évnyi osztálytársadalom örökségei.
A vezető politikusok és a társadalmi ranglétra felső fokán állók számos megoldási javaslatot kínálnak, ám ezek közül egy sem kielégítő. Individualizmussal átitatott nézőpontjuk elveti az osztályharcot és a rendszer megdöntését, és helyette „girl boss” ideológiát hirdet, mely úgy mutatja be a szexizmust és az elnyomást, mint amit az egyének meghaladhatnak a kapitalizmus rendszerén belül.
De a nők felszabadításáért folytatott harcban a legnagyobb előrelépéseket nem a rendszerszintű rossz ellen folytatott egyéni küzdelmek hozták el, hanem a rendszert alapjaiban megváltoztatni célzó, kollektív, forradalmi küzdelmek.
Éppen ezért nehéz lenne megnevezni bárkit, akinek nagyobb hatása lett volna a nők szabadságáért folytatott harcon, mint Lenin. Ez a kijelentés jó pár feministát felzaklathat. „Mi köze van egy halott orosz férfinak a napjaink nőjogi mozgalmához?”, teszik fel a kérdést. Az igazság az, hogy a Lenin által vezetett Orosz Forradalom megmutatta, hogy lehetséges megszabadulni a kapitalista rendszertől, és egy olyan társadalmat felépíteni, amiben nincs helye az egyenlőtlenségnek és az elnyomásnak. 1917-ben A történelem során először került fel a napirendre a nők szabadsága, és a történelem során először nem az egyénre volt hagyva ez a harc, hanem része volt egy nagyobb küzdelemnek, amit a társadalom minden elnyomott rétege együtt vívott. 1917 előtt Oroszországban egy extrém patriarchális rendszer volt jelen, amit a Nagy Októberi Forradalom földrengésszerűen felrázott, a rendszer legalapvetőbb elemeivel egyszerre. Az összes törvénynek, amik a nőt alárendelték a férfinak, egyetemben azokkal, amelyek bűncselekménynek nyilvánították a homoszexualitást, leáldoztak. Ez mind csak a kezdet volt.
Lenint a médiában sokszor elkönyvelik Marxszal és Engelsszel együtt mint „öreg fehér csávók”. Azok, akik ezt teszik valójában az uralkodóosztály malmára hajtják a vizet. Elvetik azt a forradalmi eszmét, miszerint ahhoz, hogy a nők elnyomásának véget vessünk, véget kell vetnünk a munkások elnyomásának, és ezzel az osztálytársadalomnak. Ennek az eszmének az elutasítása csak azokat szolgálja, akiknek érdekük az elnyomás és az egyenlőtlenség, azokat, akik elnyomják és kizsákmányolják a nőket és a munkásokat.
A Nők harca és a forradalom
Lenin teljes politikai programját egyetlen cél köré építette, ez volt az osztálytársadalom elpusztítása, és helyére egy új felépítése. Egy olyan társadalom felépítése, amiben nincsenek jelen az elnyomottak életét megkeserítő tényezők, egy kommunista társadalom felépítése. Az ok, amiért a kapitalista osztály zsigerből gyűlöli ezt az embert, az, hogy ő vezette az egyetlen sikeres proletár forradalmat az emberiség történelmében. Ebben a forradalomban a munkásosztály lépett hatalomra, ezzel megmutatva, hogy lehetséges a társadalmat az emberek igényeire építeni a profitok helyett.
Az Orosz Forradalom tett a legtöbbet azért, hogy a nők szabadságot nyerjenek a kapitalista rendszer rabigája alól. A Bolsevikok hatalmas lépésekben harcoltak a nők tényleges emancipációjáért, lökéshullámokat küldve, a hatalmon lévőket megrázva, és nőket (és férfiakat) inspirálva az egész világon. Nem véletlen, hogy a világ legtöbb országában a nők a forradalmat közvetlenül követő években kaptak szavazati jogot.
Az Orosz Forradalom továbbá is a legfontosabb esemény a női jogokért folytatott harc történelmében. Már több mint egy évszázada, de azóta sem volt progresszívabb esemény a nőjogokat illetően.
A Bolsevikok minden olyan törvényt megszűntettek, ami a nemek közötti egyenlőtlenséget erősítette. A nők megkapták az abortuszra és a válásra való jogot, és a különbség a házasságon kívül és belül született gyermekek között is megszűnt. Összehasonlításképpen, Dániában a válásra való jog 1925-ben, az abortuszra való jog pedig 1973-ban lett beiktatva. A dán iskolások azt tanulják, hogy Nina Bang volt a világ első női minisztere, de ő 1924-ben kapta meg posztját, 7 évvel azután, hogy Alekszandra Kollontaj megkapta a népbiztosi (miniszteri) címét a Szovjetunióban.
Kollontaj első rendeletei az anyasággal foglalkoztak, és bevezettek (többek közt) 16 hétnyi fizetett táppénzt, valamint 4 napra korlátozták a munkahetet szoptató anyák számára. Észben kell tartanunk, hogy ezidőtájt a fizetett táppénz a világ legtöbb országában nem létezett. Dániában a törvény, ami ezt biztosította 1960-ban lett megalkotva, és ez is csak 14 hetet takart, és nem teljes fizetéssel, hanem egy olyan szintű támogatással, ami inkább a munkanélküli segélyre emlékeztet. 16 hét fizetett táppénz még napjainkban is meghaladja azt, amit a világ leggazdagabb országában, az USA-ban kapnak a nők, ahol csak 12 hét támogatás jár.
A törvény előtti egyenlőség csak az első lépés volt. Ez az előfeltétele az egyenlőtlenség eltörlésének. A tényleges egyenlőség eléréséhez nem elég, hogy új törvényeket vetünk lapra. Ehhez radikális változások kellenek a társadalom szociális és gazdasági felépítésében.
Valójában a Bolsevikok harca a nők emancipációjáért akkor kezdődött, amikor hozzáláttak az egyenlőtlenség gyökerénél való eltörléséhez, név szerint az osztályok eltörléséhez, ehhez pedig véget kellett vetni a termelési eszközök magántulajdonának, azaz a gyárakat, cégeket, földeket, stb. a nép kezébe kellett helyezni. A régi tulajdoni viszonyok helyére egy demokratikus terv kialakításába kezdtek, amit a túlnyomó többség, a munkásosztály, és a legszegényebb agrikulturalis dolgozók szociális igényei köré épült.
Miután az első lépésben megszületett a törvény előtti egyenlőség, Lenin a következő feladatokat írta le:
„A második és legfőbb lépés: a föld, a gyárak magántulajdonának megszüntetése. Ez és csakis ez nyitja meg a nők teljes és valóságos felszabadításának, a „házi rabszolgaságból“ való felszabadításának útját a kis egyéni háztartásról a nagy társadalmasított háztartásra való áttérés formájában.”
„Ez az áttérés nehéz, mert a legmegszokottabb, begyökerezett, begyepesedett, megcsontosodott „rend“ (valójában: aljasság és képtelenség, nempedig „rend“) átalakításáról van szó, de az áttérést megkezdtük, a dolgot elindítottuk, ráléptünk az új útra.” (Lenin, A Munkásnők Nemzetközi Ünnepe, 1921)
A nők szabadsága volt a cél, és ennek elérésére véget kellett vetni a házimunkának, ami, Lenin szavaival élve, “házi rabszolgaságban” tartja a nőket. A házimunkát szocializálni kellett, konkrétan bölcsődéket, óvodákat, közösségi konyhákat, mosodákat, stb. kellett alapítani.
A nők az osztálytársadalom megjelenése (több ezer év) óta a háztartáshoz voltak láncolva. A kapitalizmus fontos szerepet játszott a nők széleskörűbb integrációjában a társadalomba, mint munkások, ezzel bevonva őket az osztályharcba, de nem tudta a nők házi rabszolgaságát megszüntetni, amiből következik, hogy egy nő a kapitalizmus alatt kétszeres terhet hordoz, szintúgy nőként, mint munkásként.
Még napjaink legfejlettebb országaiban is a nőkre van hagyva a házimunka nagy része. Ma Dániában a nők átlagosan naponta egy órával több házimunkát végeznek, mint a férfiak, hiába, hogy a munkahelyen ugyanannyit dolgoznak. Ha egy nőnek gyereke születik, óriási hatást gyakorol az anya fizetésére, nyugdíjára. Mindenre, ami a családi életen kívül esik, mint például a kulturális vagy politikai tevékenységre sokkal kevesebb ideje jut.
A materiális körülmények alkotta határok
A Bolsevikok ambícióinak a Szovjet Köztársaság materiális helyzete szabta meg a határokat. Lenin az első naptól kezdve tisztán közölte mindenkivel, hogy ha a szocializmust fel akarják építeni, a környező, fejlettebb országokban is fel kell ütnie a fejét a forradalomnak. Sajnos az Orosz Forradalom elszigetelt maradt, és az 1917-et követő első pár évben az ifjú Szovjet Köztársaságnak keményen harcolnia kellett a polgárháború túléléséért és az éhínség elkerüléséért.
Az anyagi források, amik lehetővé tették volna a házimunka szocializálását nem voltak jelen. Ezt észben tartva lenyűgöző, hogy a szovjet államnak sikerült egyáltalán akármit is elérnie. Ezek az eredmények Sztálin diktatórikus hatalomátvétele után gyorsan semmivé lettek, a nőjogok terén is, például az abortuszt és a válást illetően.
A Sztálin és utódai alatti degeneráció és retrogresszió ellenére a tervgazdaság hatalmas haladást hozott a nők részére. A várható élettartam a nőknél több mint duplájára emelkedett, a cári időkben 30-ról 74 évre az 1970-es években.1971-ben több mint 5 millió óvoda volt, és a felsőbb oktatásban tanuló diákok 49%-a nő volt. Ebben az időben a Szovjetunión kívül csak 4 országban volt a felsőoktatási intézményekben tanuló nők aránya magasabb, mint 40%, ezek Finnország, Franciaország, Svédország, és az Egyesült Államok voltak.
Lenin politikai ideológiáját materialista filozófiai alapokra építette. Ez az a felfogás volt, hogy a materiális tényezők határozzák meg a tudatot, a gondolatokat, az ideológiát, a kultúrát, stb.
A nőket évezredeken keresztül elnyomó és férfiak alá helyező kultúra elpusztításának az volt az előfeltétele, hogy megváltozzanak a materiális tényezők. Ez a változás termelési eszközök magántulajdonának eltörlése volt.
A Bolsevikok nem csak hátra tett kézzel vártak, miután államosították a gazdaságot, hanem harcba szálltak Oroszország hímsoviniszta kultúrája ellen. Különleges programokba kezdtek az írástudatlanság a nők körében való felszámolásáért és bevonták őket az állam és a párt aktív vezetésébe. Ezzel egyidőben a Bolsevikok remek munkát végeztek általánosságban a kultúra szintjének növelésében, ezáltal megszabadultak a vallásos előítéletektől és a sovinizmus más formáitól.
Lenin azért harcolt, hogy a nők ne csak a törvény előtt legyenek egyenlők, hanem az élet minden területén. Ezért tartjuk magunkat, mi kommunisták, a nők emancipációjának vitathatatlan bajnokainak. A liberális feministákkal ellentétben Lenin nem félt a kapitalizmus keretein kívül cselekedni. A legtöbb, amit ezen a rendszeren belül el lehet érni, az a törvény előtti egyenlőség. >Azok, akik Skandináviában élnek<, ahol a két nem már rég egyenlő a törvény előtt, elmondhatják, hogy ez nagyon messze áll a nők felszabadításától.
Lenin számára a fókuszpont a nők harcát illetően az osztály volt. Egyedül az osztály az, ami áthág az elnyomás minden formáján, és az osztály az, ami körül az elnyomás minden formája forog. Az uralkodóosztály egy apró lélekszámú kisebbség a társadalmunkban, ami mindent megtesz azért, hogy a munkásosztályt etnikai, vallási, és egyéb identitási kérdések vonalán válassza szét, és így fordítsa egymás ellen a munkások különböző csoportjait.
A kommunisták és a nők küzdelme
Lenin szerint nem csak a forradalom szükségszerű a nők felszabadításához, a nők részvétele is egyenlő fontosságú. Ha sikeres forradalmat szeretnénk, ez nem lehet másodlagos prioritás.
Dolgozó nők voltak, akik lángra gyújtották az Orosz Forradalom lángjátt, amikor sztrájkra mentek 1917-ben, a Nemzetközi Nőnapon. A forradalomhoz vezető hónapokban Lenin hangsúlyt helyezett a nők beszervezésének fontosságára. Az egyik Levelében a távolból – még mielőtt visszatért volna a száműzetésből 1917-ben – ezt írta: „Márpedig nem lehet biztosítani a valódi szabadságot, sőt, a szocializmusról nem is szólva, még a demokráciát sem lehet felépíteni, ha nem vonjuk be a nőket a közszolgálatba, a milíciába, a politikai életbe, ha nem ragadjuk ki a nőket a háztartás és a konyha butító légköréből.” (Lenin, Levelek a távolból, Harmadik Levél, ‘A Proletár-Milíciáról’
A nők részvétele nélkül a forradalmat nem lehetett győzelemre juttatni. A dolgozó nők beszervezését a kommunizmusért folytatott harcba Lenin nem csak az Októberi Forradalmat megelőző hónapokban tartotta fontosnak, hanem azután is. A Harmadik Internacionálé építésében is nagy becsben tartotta, mint egy eszközt a forradalom elterjesztésére világszerte. A nők elnyomása a kapitalizmus alatt azt is jelentette, hogy általánosságban kevesebb nő van az osztályharcba szervezve, mint férfi. Lenin erre a problémára is kitért:
„Miért nincs közel sem annyi nő a Pártban, mint férfi, még Szovjet Oroszországban sem? Miért olyan kicsi a nők száma a szakszervezetekben? Ezek a kérdések igazán elgondolkodtatók. […] Nem gyakorolhatjuk a proletárdiktatúrát nők milliói nélkül, és nem is építhetjük a kommunizmust nélkülük. El kell érnünk őket, és ennek érdekében kell cselekednünk.”
„Szóval teljesen helyes a nők javára követeléseket tennünk. […] A jogok és szociális intézkedések, amiket a burzsoá társadalomtól követelünk, bizonyítékai annak, hogy értjük a nők helyzetét és érdekeit, és hogy a proletárdiktatúra alatt is számításba fogjuk őket venni, de természetesen nem úgy, mint ahogy ma az untató reformista pártfogók, semmiféleképpen, hanem mint forradalmárok, akik felszólítják a nőket, hogy vegyenek részt, mint egyenlő felek a gazdaság és az ideológiai szuperstruktúra újjáépítésében.” (Clara Zetkin, Lenin beszélgetése Clara Zetkinnel a nők helyzetéről)
Lenin sokszorosan kihangsúlyozta, hogy a nők szabadságáért folytatott harcot nem lehet elválasztani a szocialista forradalomtól. Az egyenlőtlenségnek és elnyomásnak nem lehet véget vetni, anélkül, hogy az osztálytársadalomnak is véget vetnénk. Ez nem azt jelenti, hogy Lenin elutasította a nőjogokért folytatott harcot a forradalom bekövetkezte előtt.
Minket, kommunistákat gyakran vádolják azzal, nem foglalkozunk eleget a nők küzdelmével, és elkönyveljük a problémát, mint olyat, ami magától meg fog oldódni a forradalomban, de ez a vád tisztán láthatóan alaptalan. Az igaz, hogy úgy gondoljuk, a forradalom tud csak igazán felszámolni a nők elnyomásával, de ez nem jelenti azt, hogy elutasítjuk a nőjogokért folytatott harcot és a demokratikus követeléseket itt és most.
Mi kommunisták nem ülünk, és várunk, hogy eljöjjön a forradalom, hanem fejest ugrunk a hétköznapi küzdelmekbe. Ahogy Lenin magyarázta, a munkásokat mozgósítani lehet a reformokért és demokratikus követelésekért folytatott mindennapos küzdelmekben, és ezen küzdelmeken keresztül válnak a kapitalista „demokrácia” határai evidenssé. A kommunisták feladata a mindennapi küzdelmek felhasználása a forradalomra való igény felemelésére. Lenin szerint minél demokratikusabb egy adott társadalom, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy a probléma nem a törvényekben, hanem magában, a kapitalizmusban rejlik.
„A válás jogával a tőkés társadalomban legtöbbnyire nem élnek, mivel az elnyomott nem gazdaságilag függő helyzetben van, mivel a nő a tőkés társadalomban minden demokrácia mellett „házirabszolga“ marad, rabszolganő, akit bezárnak a hálószobába, a gyerekszobába, a konyhába.”
„Ebből csak gondolkozásra teljesen képtelen, vagy a marxizmust egyáltalán nem ismerő emberek vonják le azt a következtetést, hogy ezek szerint semmi szükség a válás szabadságára, semmi szükség a köztársaságra, semmi szükség a demokráciára, semmi szükség a nemzetek önrendelkezésére! A marxisták viszont tudják, hogy a demokrácia nem küszöböli ki az osztályelnyomást, hanem csupán tisztábbá, átfogóbbá, nyíltabbá és élesebbé teszi az osztályharcot; ez az, amire nekünk szükségünk van. […] És Így tovább.” (Lenin, A Marxizmus Karikatúrájáról És Az „Imperialista Ökonomizmusról”
Minél átfogóbb egy demokrácia, annál tisztább, hogy nem csak a demokrácia hiánya okolható az elnyomásért, és hogy az elnyomás gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak: a kapitalizmusba és az osztálytársadalom alapvető elemeibe.
Mint fentebb említve, a nők elnyomása egyáltalán nem tűnt el Skandináviában, annak ellenére, hogy a férfiak és nők egyenlő demokratikus jogokkal rendelkeznek. Egyre több nő számára válik nyilvánvalóvá, hogy a megoldás a szexizmusra, a nők elleni erőszakra, és a létükre, mint másodrendű állampolgárok nem a parlamentben, hanem a társadalom szerkezetének teljeskörű megváltoztatásában rejlik. A mi feladatunk, mint kommunisták, az, hogy bevessük magunkat a munkásnők mindennapi küzdelmeibe, és hogy ezzel egyidőben megmutassuk nekik, hogy ezek a küzdelmek hogyan kapcsolódnak az osztály alapú elnyomáshoz és a kapitalizmus elleni harc szükségességéhez.
Lenin tudta, hogy ez a létfontosságú munka, ami az osztálytudatos nők bevonását jelenti a forradalmi mozgalomba nem csak a nők dolga, és emiatt ellenezte egy elkülönült női kommunista mozgalom megalakulását. Ez a munka az egész párt dolga volt. Szükségszerű volt, hogy minden kommunista megfelelő oktatásban részesüljön, és egyenlően legyen bevonva a párt munkájába. Ez néha azt is jelentette, hogy túl kellett tenni a férfi elvtársak ellenállásán. Német marxista Clara Zetkin így emlékszik Lenin kijelentésére:
„>A kommunista férfiak< úgy tekintenek a nők agitációjára, mint másodrendű feladat, ami a kommunista nők dolga. És mégis, csak a kommunista nőket okolják, amikor a dolgok nem haladnak gyorsabban. Ez tévedés, alapvető tévedés! Egyenesen szeparatizmus. A nők egyenlősége à rebours, ahogy a francia mondaná, vagyis egyenlőség fordítva.” (Clara Zetkin, Lenin beszélgetése Clara Zetkinnel a nők helyzetéről)
A nők harca és a kommunizmus
A kapitalizmus mély válságban van. Ez nem csak egy gazdasági válság, hanem egy történelmi válság, ami bejárja a társadalom minden részét. Amerre a szem ellát, a világ háborúkba és klímakatasztrófákba látszik süllyedni. A szexizmus, rasszizmus, homofóbia, és a diszkrimináció egyéb formái burjánzók. Ez a válság legélesebben a fiatalok körében érződik, akik az élet minden terén érzékelik. A válság jelenti a kultúránk, az emberi kapcsolataink, és a mentális állapotunk pusztulását.
Amit a munkásoknak kínál a rendszer, csak a pesszimizmus és az individuális megoldások, de a kapitalizmus válsága nem csak a pesszimizmushoz vezet. A rendszer zsákutcába ért, ami minőségbeli változást okoz egyre több olyan ember tudatában, akik nincsenek megelégedve az individualista válaszokkal. Ők olyan eszméket keresnek, amik kiutat jelentenek a válságból. Világszerte több millió férfi és nő indul hadjáratra az egyenlőtlenség és elnyomás ellen.
Az alternatíva a pesszimizmusra és az individuális megoldásokra Lenin eszméiben és a Bolsevik párt módszerében található. Ezek a válaszok kollektív harcot jelentettek az egész rendszer ellen. Nem álltak meg a kapitalizmus keretein belül, gyökerénél fogva írtották ki az elnyomás és egyenlőtlenség okait.
Ez a tradíció az, amire mi, kommunisták építünk ma. Fejest ugrunk a nőjogi küzdelembe, de azzal a tiszta nézőponttal felfegyverezve, hogy ezt a küzdelmet nem lehet elválasztani a kommunizmusért folytatott küzdelemtől, és hogy akárkinek, aki komolyan akar harcba szállni a nők elnyomása ellen a kommunizmus küzdelmébe kell szerveződnie. Lenin és a Bolsevikok elkezdték a harcot. A mi dolgunk, hogy befejezzük egyszer s mindenkorra, és egy olyan társadalmat alkossunk, ahol férfi és nő emberi életet élhetnek, az elnyomás és egyenlőtlenség terhei nélkül.