1965-ben India és Pakisztán háborúba ment Kasmírért. A 17 napos konfliktus több ezer élet árán az indiai uralkodóosztály győzelmében végződött. De mégsem oldódtak meg a felszín alatti problémák – kifejezetten a megszállt és szétválasztott Kasmíré nem. Az ezt követő időkben ezek a problémák sokszorosan háborúba sodorták Indiát és Pakisztánt.
[Ez a cikk egy fordítás. Az eredetit a marxist.com weboldalon közölték újra nemrégiben, melyet Ted Grant 1965 októberén írt, az akkori 1965-ös konfliktusra – és legalább ugyanannyira minden azóta történt konfliktusra – reflektálva. Ahogy Grant is kifejti, a szubkontinens brit imperializmus általi szétválasztása egy vérző seb, mely addig fog gennyesedni, amíg India és Pakisztán földesurainak hatalmát meg nem döntjük és nem hozunk létre egy szocialista föderációt az Indiai szubkontinensen – Egy független szocialista Kasmírral együtt.]
A pakisztáni betörők harcai Kasmírban az India és Pakisztán közötti háborúban végződtek, legalábbis a nyugat-pakisztáni fronton a két ország között. Pakisztánt a brit imperializmus hozta létre, amikor a kapitalisták rákényszerültek a függetlenség megadására. Mint mindig, a brit imperializmus abban reménykedett, hogy az „oszd meg és uralkodj” elv – melyet már évszázadok óta jövedelmezően használ – révén nyereségre tesz majd szert. De a brit kapitalizmus gyengülése miatt megenyhült az addig erős szorítása a szubkontinensen.
Pakisztán – melyet India földrajzilag két részre osztott – továbbra is egy rozoga állam volt, ahol a pakisztáni földesurak és kapitalisták képesek voltak hatalmuk fenntartására a vallási előítéletekre, valamint a parasztok és törzsemberek félelmére támaszkodva. Pakisztán egy muszlim teokrácia egy jelentős hindu kisebbséggel Kelet-Pakisztánban, az állam bengáli szárnyában. India partíciója – mely lázadások és több millió muszlim és hindu lemészárlása közepette született – idejében tömegvándorlások voltak a muszlimok részéről Pakisztánba, és a hinduk részéről Indiába. Ezeket részben tüntetések, zavargások, és lázadások idézték elő, azokat pedig a másik országban hasonló események.
India sem tudott – a földesurak és kapitalisták uralma miatt – megoldást találni a Brit Indiától örökölt problémáira. Az élelmiszerek termelése a lélekszámhoz képest valójában csökkent. A népesség nagy része írástudatlan.
India marad népességszám, ipar, és erőforrások szempontjából a kettő közül az erősebb ország. Így a britek és amerikaiak segélyeivel egyelőre fent tudta a demokrácia egy rozoga formáját.
Pakisztánban egy bonapartista junta diktatúra váltotta le a törékeny demokráciát, mellyel az állam a pályafutását kezdte.
A két ország között agresszív vita folyik Kasmír ügyében, egy „ajándék”, melyet a korábbi uralkodók hagytak rájuk. Kasmírban túlnyomóan muszlim a többmilliós népesség. Fontos erőforrásokkal és stratégiailag fontos elhelyezkedéssel kulcskérdéssé vált Kasmír.
Függetlenség
A partíció idejében Kasmír egy volt a britek által fenntartott mesterséges hercegi államok sorából. A hindu uralkodó, Hari Singh szembenállt a Kasmír Kongresszussal – ami támogatta az Indiai Kongresszust –, melynek vezetője a muszlim miniszterelnök, Sejk Abdullah volt. Egy, a pakisztániak által indított megszállási kísérlet pánikot eredményezett, és az uralkodó Indiába menekült. Az indiai és pakisztáni katonák közti harcok egy „tűzszüneti” vonal megállapításában végződtek, mely mostanáig a határ volt az indiai és pakisztáni Kasmír között.
Kasmír népessége egyre inkább kiábrándult az indiai uralkodókból. Sejk Abdullah-t – aki a nép nyomására került hatalomra – lecserélték és bebörtönözték. Egy de facto hadseregi rezsim jött létre. Ahogy a szubkontinens más részein, itt is felgyülemlett az elégedetlenség és az ellenállás. Egy irányzat kezdett megjelenni a függetlenségre Indiától és Pakisztántól is, amin sokat segített először Sejk Abdullah szabadon engedése, majd későbbi újrainternálása.
Belső nyomások
A belső nyomások mindkét országban ahhoz vezették Pakisztán bonapartista vezetőjét, Ayub Khant, hogy expedíciót indítson. Fegyveres betörők ezreit küldték Pakisztánból Kasmírba. Ayub Khan abban reménykedett, hogy ez egy felkelést fog provokálni. Amikor a terve kudarcott vallott, a fegyveres erők Kasmír indiai területén gerilla taktikákra váltottak. Ennek indítéka az volt, hogy le akarták csapolni az indiaiak erejét, hogy ne tudják fenntartani Kasmír irányítását.
Ez egy rossz félreszámítás volt a pakisztáni földesurak és kapitalisták részéről. Az indiai uralkodóosztály nem tudott visszavonulni ezen a téren anélkül, hogy halálos következményeket provokálnának maguknak és államuknak. A hadseregük már 1962-ben döntő vereséget szenvedett a kínaiak kezei által. Ebből következik, hogy ki kellett állniuk. Már volt egy összecsapás India és Pakisztán között a Kutch sivatag határát illetően, amit egy meghatározatlan tűzszünet zárt le.
A háborúnak mindkét oldalon reakciós céljai voltak. Mindkét ország gyenge uralkodóosztálya pénzelte ezt a háborút, akiknek Nagy-Britannia és Amerika imperialista hatalmaihoz kellett fordulniuk a repülők és tankok ellátásáért. A háború mindkét ország népének ellenérdeke. Gyakran ugyanabból a népcsoportból kerülnek ki, ugyanazt a nyelvet beszélik: pandzsábi, bengáli, stb.
A közvetlen következmény az indiai uralkodóosztály győzelme volt, ami behatolt a terület egy részére, amit az előző tűzszünet óta a pakisztániak irányítottak. Szintén elfoglalták Pakisztán egy részét, Lahor városa körül és más szektorokban.
Pénzügyi hatalom
A hatalmi politika piszkos harcaiban a szovjet és kínai bürokráciák is részt vettek. Az „Egyesült” Nemzetek Szervezeténél, amit most egy időre lebénított a keleti és nyugati blokkok harca, az oroszok és amerikaiak összefogtak, és a harcok végét követelték. Ez egyáltalán nem hasonlított a kongói szituációra, a Koreai háborúról nem is beszélve.
A nyugati sajtó iróniája, amikor kioktatják az indiaiakat és pakisztániakat a háború hiábavalóságáról és értelmetlenségéről akkor mutatkozik meg igazán, amikor az ember átlapozza ugyanazt a könyvet, amit éppen olvas, és szembetalálja magát az amerikai imperializmus által Vietnám ellen folytatott brutális intervenciós háborúval.
Az ipari óriások erejét az mutatja meg, hogy akármikor elvághatják az ellátását a háborúzó országoknak. Ez döntő fontosságú. Pakisztánnak és Indiának meg kellett alázkodni ezen országok erősebb ipari és pénzügyi hatalmának. Még ha folytatódott volna a háború, akkor is megfosztották volna őket a tankoktól, repülőktől, és a háború kulcsfegyvereitől legalább egy pár hónap erejéig. Ami még fontosabb, az egész gazdaságuk megállt volna a gazdasági „segély” nélkül.
Az osztálypolitika hiánya
A brit imperialistáknak érdekük forog kockán, főleg Indiában. Ez volt bosszankodásuknak oka. Az ázsiai és globális fejlemények miatt más volt India és Pakisztán pozíciója ahhoz képest, mint amit 1947-ben elgondoltak. Így is, úgy is veszítenek, főleg a háború folytatásával.
A szovjet bürokrácia – elhagyva még az osztálypolitika látszatát is – jelentkezett „mediálni” a konfliktust India és Pakisztán között, lényegében az uralkodók között. Micsoda megjegyzés az Októberi forradalom örököseinek degenerációjára. Egy hasonlatot hozva: nehezen tudná az ember elképzelni, hogy az ICI (Imperial Chemical Industries, vegyipari cég, szerk.) és a Courtaulds (szintén vegyipari cég, szerk.), ha valamiben összetűznének, a szakszervezetek mediálását kérnék vagy elfogadnák. Ugyanez a helyzet egy munkásállammal kapitalista államokhoz képest. A kínai bürokrácia – hasonlóan a hatalmi politika játszmájába kezdve – felsorakozott az utálatos teokratikus diktatúra mögött India ellen. Ez különféle ürügyeken háborúval fenyegethet, így az indiaiak rákényszerülnek, hogy a kínai határra katonákat küldjenek. Így az „ultimátumok”, pár napon belüli akcióval fenyegetve, az a céluk, hogy a pakisztániakat segítsék, akik a csatákban a rövidebbet húzták.
A félelem forradalma
Oroszország és Kína – a két bürokratizált munkásállam – hitvány némajátékot folytattak, egymás ellen manőverezgetve. A kínai játék következményei Kína ellenérdekét szolgálta, mert az indiaiak jobban függnek az imperializmustól, valamint India és Pakisztán is jó szemmel néznek az orosz bürokráciára.
Mindenek felett, Amerikának és Oroszországnak ez egy másodlagos kérdés volt, amiben sikerült megegyezniük. Ez nem demonstrálja az ENSZ hatékonyságát, éppen csak a két nagyhatalom óriási erejét. Mindkét ország félt a forradalmi következményektől a háború fennmaradásának esetén, amit az indiai és pakisztáni munkások és parasztok felkelése hozott volna. Következetes a megegyezésük, mivel fenn akarják tartani a status quo-t.
A kínaiak csak a saját beszűkült látókörű, nacionalista céljaikban voltak érdekeltek. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy milyen hatással lesz a politikájuk az indiai munkásosztályra. Az indiai munkások és parasztok elidegenítésével csak az uralkodóosztály érdekeit szolgálták.
Igaz béke
De a munkások és parasztok felkavarása – még a háború rövid idejéig is – csak tovább gyorsíthatja az ellentmondások növekedését Indiában és Pakisztánban. Még a kapitalista sajtó is Ayub Khan bukásáról szól, mely következménye a pakisztáni diktatúra bukásának. Kiábrándulás lesz Indiában is. Az indiai tömegek felkavarása hatással lesz az indiai államra. Egy alapvető változás kezdődött meg az Indiai szubkontinensen.
Az indiai és pakisztáni marxisták meg fogják támadni Karacsi és Delhi pénzeseinek számításait. Felhívást fognak tenni egy független, szocialista Kasmír létrehozására, kapitalisták és földesurak nélkül, mely szekuláris államban mindenkinek egyenlő jog jár. Felhívást fognak tenni egy szövetség létrehozására a szubkontinens minden népei között, autonómiával minden népcsoport számára, mely kívánja azt. Csak így lehet béke Ázsia ezen részén.
Számos viharos küzdelmek után, melyek befelé fognak irányulni, ezen terület népei meg fogják érteni, hogy csak egy szocialista föderáció, mely a világ munkásosztályát veszi alapul, vezethet békéhez és felvirágzáshoz.