Az 1917-es Orosz forradalom megrázta a világot, szikrája az egész Földön forradalmakat gyújtott lángra. Ez a cikk egy elemzése az Ausztriában az Első világháború vége felé történő forradalmi folyamatnak; rátér az 1918 januári általános sztrájkra és arra, hogy a szociáldemokraták hogyan árulták el a mozgalmat.
[Ez a cikk egy fordítás. Az eredetit Konstantin Korn és Emanuel Tomaselli írta, az In Defence of Marxism magazin 47. számában jelent meg.]
1914 nyarán kezdődött meg az Első Világháború vérfürdője. Az Osztrák Szociáldemokrata Munkáspárt [Sozialdemokratische Arbeiterpartei] (SDAP), mely korábban a Második Internacionálé „minta pártja” volt, teljesen megadta magát a Habsburg Birodalmat uraló patrióta hangulatnak és háborús lázongásnak.
A párt tagságának többségét meglepetésként érte az, hogy az SDAP vezetői támogatták a Habsburgok háborús gépezetét. A vezetőség gyakorlatilag lebénította a tagságot, megvonva akármilyen lehetőséget a háborús erőfeszítések megzavarására. De 1915 elején fiatal szocialisták és szakszervezeti munkások egy csoportja illegálisan elkezdtek megszervezni egy ellenállást a háborúnak.
Az újonnan megalakult Linksradikalen (Baloldali Radikálisok) – Franz Koritschoner fiatal forradalmi szocialista körül szerveződő baloldali szociáldemokraták csoportja – tudomást szerzett arról, hogy a zimmerwaldi konferencián próbálkozások vannak megszervezni a szétszórt internacionalistákat. Így kerültek kapcsolatba a Lenin körül szerveződő zürichi bolsevikokkal. Az 1916-os kientali második nemzetközi háborúellenes konferencia után megkezdték egy szervezett ellenzék építését az osztrák szociáldemokrata mozgalmon belül.
A Baloldali Radikálisok voltak a későbbi osztrák kommunista mozgalom első magzatja. Karl Radeken keresztül kapcsolatba léptek a német Baloldali Radikálisokkal is. Nekik volt egy internacionalista újságuk, melyet aztán az osztrákok Ausztriában is terjesztettek. A Baloldali Radikálisok szisztematikus propagandát követeltek a munkásosztályon belül, internacionalista álláspontot vállalva a háború kérdésén. Viszont a kezdeményezésüket megvetette a párt vezetősége, és elutasították a baloldali reformisták.
Radikalizálódás
De a kezdeti patrióta-láz nem tartott sokáig. 1916-ra egyértelművé vált, hogy a háborúnak, mely már akkor áldozatok hatalmas számát követelte meg, senki nem látta a végét. A lövészárkokban a katonáknak elképzelhetetlen borzalmakkal kellett szembenézniük, míg a hátország munkásait éhínség sújtotta.
Ekkor történt, hogy Friedrich Adler – Victor Adler, az SDAP alapító tagjának fia – lelőtte az osztrák miniszterelnököt, a háború elleni kétségbeesett tiltakozásként. Adler lenyűgöző védőbeszédet mondott a perében, lehordva az imperialista uszítókat és a pártja passzív viszonyát hozzájuk. Ezért Adler hőssé vált a háború által megviselt tömegek szemében.
Lenin egy Koritschonernek írt levelében megvédte Adler terrorista cselekményeit az SDAP sajtójának morális elítélésétől. De Lenin azt is kifejtette, hogy „mint forradalmi taktika, az individuális merénylet célszerűtlen és ártalmas”.
Lenin szerint:
„Adler sokkal többet használt volna a forradalmi mozgalomnak, ha nem ijed meg a szakadástól és szisztematikusan áttér az illegális propagandára és agitációra. […] nem terrorra, hanem rendszeres, kitartó, önfeláldozó forradalmi propaganda- és agitációs munkára, tüntetésekre stb. stb. van szükség a szolgalelkű opportunista párt ellen, az imperialisták ellen, saját kormányuk ellen, a háború ellen. ” (Lenin, Franz Koritschonernek, V. I. Lenin művei, 35. köt., 221–222. o.)
Semmi kétség afelől, hogy az ilyen forradalmi propaganda és agitáció termékeny talajra lelt volna. A munkások arra voltak kényszerülve, hogy napi 12-14 órát kibírhatatlan körülmények között dolgozzanak a gyárakban; a munkahelyeken jóformán militarizált rezsimek voltak; széleskörű éhínség uralkodott – ez mind a munkásosztály radikalizálódását szolgálta. Eredményként a sztrájkok és tüntetések száma jelentősen megnőtt 1916-17 telén.
„Forradalom a békéért”
I. Miklós császár hatalma megdöntésének híre felforgatta Európát 1917 februárján. Megmutatta az internacionalista aktivistáknak, hogy a háborúnak valóban véget lehet vetni forradalom révén.
Ilyen hangulat uralkodott egy napon 1917 májusán, amikor egy dolgozó összeesett az éhségtől az Arsenalban – ez volt Bécs legnagyobb fegyvergyára, ahol több, mint húszezer munkás dolgozott. A munkások azonnal sztrájkba kezdtek. Órákon belül Bécs legtöbb gyára csatlakozott hozzájuk szolidaritásból. Egyértelmű volt, hogy egy forradalmi helyzet van készülőben.
A kormány félt, hogy az Oroszországban végbement forradalmi események Ausztriában is megtörténhetnek. Ezért úgy döntöttek, hogy az SDAP reformista vezetőinek több mozgásteret adnak – így próbálták feloldani az alulról épülő nyomásnak egy részét. Azzal érveltek, hogy ha a reformistákat juttatják a növekvő mozgalom élére, a tömegek energiáját „biztonságos” csatornákba tudják irányítani – legalábbis a rezsim szemszögéből. Így az SDAP sajtójának megengedték, hogy békét hirdessen, és a párt beépült az állam jóléti programjába.
Az SDAP 1917. november 11-én megszervezett egy gyűlést a „békéért”. A tervük az volt, hogy kétezer kiválasztott munkásmozgalmi hivatalnok összeüljön a Konzerthausban, hogy meghallgassák a pártvezetőket.
De közben a bolsevikok sikeresen átvették a hatalmat november 7-én, megrázva az egész világot. Az Arbeiter Zeitung úgy hivatkozott rá, mint egy „forradalom a békéért”.
November 11-én a SDAP által gondosan megszervezett gyűlés helyett tizenötezer munkás jelent meg egy demonstrációra, melynek egy közeli korcsolyapályán találtak helyet. Aztán több ezer munkás ment a hadügyminisztérium elébe – a pártvezetőktől függetlenül –, hogy megünnepeljék az orosz testvéreik győzelmét. Ez egy újabb megnyilvánulása volt a társadalomban fejlődő forradalmi hangulatnak.
Breszt-Litovszk
A bolsevikok békehatározata – melyet közvetlenül hatalomra kerülésük után fogadtak el – reményt adott a népeknek Európában. A Breszt-litovszki béketárgyalások Szovjetoroszország és a központi hatalmak között december 22-én kezdődtek.
Trockij, aki Szovjetoroszország képviselője volt Breszt-Litovszkban, készségesen alkalmazta az eljárást, hogy rámutasson minden oldal imperialistáinak ragadozó érdekeire.
Míg a bolsevikok demokratikus békét követeltek annektálások és kártérítések nélkül, a központi hatalmak imperialistái – főleg az önbizalmasabb német tábornokok – mindent el akartak venni a munkásállamtól, amit csak tudtak. Az imperialisták hablatyolása a „haza” és a „kis nemzetek önrendelkezési jogai” védelméről milliók szemében átverésnek bizonyult.
Ez a stratégia tagadhatatlanul hatással volt az osztrák és német dolgozó tömegekre, akik figyelemmel követték a Breszt-Litovszkból érkező jelentéseket.
Lenin és Trockij határozottan kiálltak amellett, hogy az Orosz forradalom csupán a világforradalom kezdete volt. A globális kapitalizmus a leggyengébb megbukott, de az imperialista háború és maga az Orosz forradalom hatása miatt más országokban is meg fog bukni.
Nyilvánvalóan a Habsburg Birodalom volt a forradalom következő jelöltje. 1917-18 telén a rezsim elérte az anyagi határait. Három és fél év után a háború felemésztette az Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági erőforrásainak legnagyobb részét, és a válaszra váró nemzetiségi kérdés – főleg a szláv népek elnyomása – csak az elkerülhetetlen bukását segítette elő. Sürgősen abba kellett hagynia a háborút, hogy fenntartsa a rezsimet. Viszont se az imperialista szövetségesei (Németország), se az ellenségei (Nagy-Britannia, Franciaország, és az Egyesült Államok) nem hagyták volna szó nélkül, ha a Monarchia csak úgy egyedül kilép a háborúból.
A fenti akadályok és a lentről jövő nyomások miatt a Breszt-litovszki tárgyalások tovább gyorsították az osztrák forradalmi folyamatokat.
Forráspont
1917-18 telén a baloldali radikálisok fontos szerepet játszottak a bécsi háborúellenes tüntetések megszervezésében. A nagyjából száz elvtársból álló csoport vált az ifjúsági forradalmi mozgalom fókuszpontjává, és erős kapcsolatokat építettek a hadiparban dolgozó munkásaktivisták hálozatában.
Együtt elkezdtek tervezni egy általános sztrájkot január 24-re azzal a céllal, hogy véget vetnek a háborúnak. Kapcsolódva ehhez, elkezdtek a munkástanácsok megalapítása mellet érvelni a munkáshatalom szerveiként – követve az orosz szovjetek példáját. 1917 decemberén ebből az okból megalapították a Munkások és Katonák Tanácsát. Viszont a dolgok gyorsabban történtek, mint várták.
A német és osztrák kormányok próbálkozása a Szovjetoroszországgal folytatott béketárgyalások szabotálására széleskörű elégedetlenséget eredményezett. Válaszként az egyre növekvő lentről jövő nyomásra, és a gyárakban lévő hevült hangulat irányítása érdekében, az SDAP hatalmas békemeneteket szervezett 1918. január 13-ra. A vezetőség erőfeszítéseinek ellenére a helyzet irányítására, a következő napon szociális robbanás történt a gyárakban.
Trockij később így emlegette ezen eseményeket:
„A tárgyalásokban tartott szünet alatt, mely nagyjából tíz napig tartott, Ausztriában hatalmas láz és sztrájkok törtek előre. Ezen sztrájkok jelentették a tárgyalási módszereink első elismerését – az első elismerést, amit a központi hatalmak proletariátusától kaptunk a német militarizmus annexionista követeléseit illetően.” (The Proletarian Revolution In Russa, The Communist Press, 1918, 350. o.; saját fordítás)
Tisztán látható volt, hogy a forradalmi folyamatok voltak készülőben.
A januári sztrájk
1918 januárt 14-én a már úgy is alacsony lisztfejadagokat újra megfelezték. A tömegek számára ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Amikor Bécsújhelyen – egy Bécstől délre lévő ipari városban, ahol a baloldali radikálisok egyik legerősebb központja volt – a korai órákban elterjedt ennek a híre, a Daimler motorgyár munkásai leálltak a munkával, és az udvaron találkoztak. A válaszuk egyhangú volt: „Sztrájk!” A városközpontba meneteltek az azonnali békét valamint a kormány bukását követelve, és munkástanácsokba – „Arbeiterräte” – szerveződtek, melyek lényegileg a szovjetek osztrák megfelelői voltak.
Sztrájkbizottságot választottak, mely elhatározta, hogy kapcsolatba lépjenek a többi környékbeli gyárral. Órákon belül tízezer munkás volt sztrájkon az ipari szektorból egész Alsó-Ausztriában. Később ez a régió mint az „osztrák kommunizmus Betleheme” lett ismert.
A munkástanácsok mindenhol megjelentek. Egy gazdasági harcnak induló megmozdulás csupán egy nap lefolyása alatt forradalmi tömegmozgalommá vált, mely a háború végét követelte „bármi áron”. A fiatal baloldali radikálisok továbbították a sztrájkmozgalom hírét Bécs gyáraiba, és még Berlinbe is. „A nép felkel!” c. január 16-i szórólapukban ezt írták:
„A tömegek nem vágynak sem a győzelemre, sem a fegyverek dicsőségére, hanem azonnali békére vágynak, békére bármi áron. A tömegek érdekét nem a kormány képviseli, hanem Lenin és Trockij, mégpedig a népek önrendelkezési jogáról szóló nemzetközi elveikkel.” (idézve H. Hautmann Die verlorene Räterepublik c. könyvében; saját fordítás)
A baloldali radikálisok szórólapja egy négy követelésre épülő programot népszerűsített.
- Azonnali tűzszünet minden fronton!
- Bármilyen béketárgyalásra a népnek kell megválasztania a küldötteket!
- Minden munkahely militarizációja azonnal szűnjön meg! Az egyesülési jogra és minden más politikai szabadságra vonatkozó tilalmakat szűnjenek meg!
- Friedrich Adlert és minden politikai foglyot azonnal engedjenek szabadon!
A szórólap bátran felhívást tett arra, hogy „minden ország munkásai […] egyesüljenek az Orosz forradalom vörös lobogója alatt! […] Ne helyezzenek bizalmat a munkáspatrióta »vezetőkbe«. Válasszanak meg munkástanácsokat, mint Oroszországban, és a proletariátus tömeghatalma fog győzni!” (ibid.)
Trockij Breszt-litovszki eszméit tisztán láthatóan jól fogadták.
A helyzet hangulatát jól tükrözi I. Károly Ausztria császára levele Graf Czernin külügyminiszternek Breszt-Litovszkba:
„Ismételten a legnagyobb együttérzéssel ki kell hangsúlyoznom, hogy a monarchia és a dinasztia teljes sorsa a Breszt-litovszki béketárgyalások mihamarabbi lezárulásán múlik. Mert Kurzeme, Livónia, és a lengyel álmaink nem változtathatják meg az itteni helyzetet. Ha a béke nem jön el, itt forradalom lesz; az nem számít, hogy mi van az éléskamrában. Ez egy súlyos figyelmeztetés egy döntő időben.” (ibid.)
A reformisták kooptálják a mozgalmat
Az osztrák munkásmozgalom vezetősége a háborút megelőző időben hatalmas politikai tekintélyre tett szert. Viszont ez mind megváltozott a háború és az egyre növekvő radikalizálódás körülményeiben, mely a tradícionális tömegmozgalmakban kizárólag elégtelenül tudott megnyilvánulni.
Emiatt a szociáldemokrata vezetőség nehéz helyzetbe került. Hogyan kellett volna visszavenniük az irányítást a színre törő forradalmároktól ezen előre nem látott mozgalom felett? Január 16-án, két napnyi hezitálás után úgy döntöttek, hogy fejest ugranak, és felhívást tettek a sztrájkmozgalom elterjesztésére egész Ausztriában és a munkástanácsok megválasztására minden ipari területen. A fő szlogen „a háború vége a lehető leghamarabb” volt. Ez a szlogen magában nem volt ellentétben a rezsim szükségleteivel.
Január 18-ra a Bécsben sztrájkoló munkások száma 100.700-ra emelkedett, az Alsó-Ausztriában sztrájkolóké 122.622-re, és a sztrájkok tovább terjedtek Felső-Ausztriára, Stájerországra, Budapestre, Craiovára, Brnóra, Triesztre, és még sok-sok helyre. Január 19-re a sztrájkokban hétszázötvenezren vettek részt. A baloldali radikálisoknak nem volt meg a szükséges erejük, hogy egy ekkora mozgalom élére tudjanak állni.
Az objektív körülmények máshol is léteztek nem csak egy általános sztrájkra, hanem egy sikeres forradalomra is. Akkoriban így szólt egy népszerű mondás: „Beszéljünk oroszul az urainkkal!”
Viszont az újonnan megalakult munkástanácsok a reformisták irányítása alá kerültek. A legtöbb képviselőt a munkahelyen választották meg, tehát a munkahelyek hangulatát tükrözték. De az SDAP és a szakszervezeti bürokráciák a saját hivatalnokaikat és vezetőiket közvetlenül a tanácsokba küldték, ami a reformistáknak egyértelmű előnyt adott.
Az elárult forradalom
Otto Bauer, a baloldali reformisták (ausztromarxisták) elméleti vezetője, később így szól az Osztrák forradalomról írt összegzésében:
„A sztrájkot egy nagy forradalmi demonstrációnak akartuk. Magát a sztrájk forradalomba való eszkalációját nem akarhattuk.” (Die österreichische Revolution; saját fordítás)
Egy kisburzsoá tendenciaként az ausztromarxista vezetőség elutasította egy forradalmi szakítás lehetőségét a kapitalizmussal, és mindent megtett azért, hogy hatalmon tartsa a burzsoáziát. Ez egy öntudatos politikai állásfoglalás volt, ahogy Lenin már a háború elején rámutatott. Bár eljátszadoztak az Orosz forradalommal mint egy eszköz a Habsburg rezsim stabilizálására, végső soron a bolsevizmust fenyegetésnek tekintették a munkásmozgalomban betöltött vezetői szerepükre, mely fenyegetés ellen mindenáron harcolniuk kellett.
Bauer azzal az ürüggyel próbálta meg alátámasztani az ellenforradalmi álláspontját, miszerint ha a forradalom sikeres is Ausztriában, azonnali megszállás követné a német hadsereg által. De a valóságban az osztrák munkásosztály hatalomra jutása felfoghatatlan hatással lett volna a munkásosztályra Németországban, ahol forradalom szintén kifejlődésben volt. Egy osztályalapú felkérés a német katonáknak és munkásoknak az osztrák példa követésére tagadhatatlanul felgyorsította volna az eseményeket. A német katonák kiküldése ilyen körülmények között még jobban siettette volna a forradalom folyamatát.
A munkásfelkeléssel szembenézve, a reformista vezetők tudták, hogy fel kell mutatniuk valamit a munkások kibékítése érdekében. Január 17-én – a baloldali radikálisok programját visszhangozva – saját kijelentést tettek a kormánynak négy követeléssel:
- A béketárgyalások nem mondhatnak kudarcot területi követelések miatt, és folyamatos információ mellett valamint a munkásosztály képviselőinek befolyása alatt kell azokat folytatni.
- Az élelmiszerellátás újraszervezése a népesség érdekében.
- Az önkormányzati választások demokratizálása.
- A munkahelyek militarizálásának vége.
Ez hasonlított a baloldali radikálisok programjára, de nem vetette fel a kulcskérdést – a hatalom kérdését. Sőt, a követeléseket már előre megbeszélték a kormánnyal, akik készen álltak elfogadni azokat – „további tárgyalásokat” ígérve a kérdéseken –, azért cserébe, hogy a szociáldemokraták lemondják a sztrájkot.
Január 21-én – a mozgalom nyolcadik napján – a bécsi munkástanács a reformisták irányításában nagy többséggel megszavazta a sztrájk végét. Viszont számos gyűlésben hevült viták folytak, mivel sok munkás dühösen fogadta a sztrájk lemondását egy ilyen kritikus szakaszban, miközben nem vágytak kevesebbre, mint a háború azonnali lezárulása. Néhány gyár még pár napig folytatta a sztrájkot, és új városok is csatlakoztak a mozgalomhoz, de az árulás miatt elszigeteltek maradtak.
A sztrájkot megtörték, és a baloldali radikálisokat börtönbe zárták vagy a frontra küldték. Hazaárulással vádolták őket „a fennálló rend és az osztrák államhatalom megdöntésére” tett felhívások miatt.
Miután a baloldali radikálisok elbuktak, nem volt látható politikai erő, mely képes lett volna segíteni a munkásosztálynak levonni a szükséges konklúziókat ebből a vereségből. A forradalmi mozgalmat eltérítette útjáról az állami elnyomás ezen hulláma, melynek súlyos következményei voltak a Kommunista Párt megalakulásában a következő hónapokban. A szociáldemokraták addig is visszanyerte az irányítást a munkásosztály felett.
A januári sztrájk vége a forradalmi mozgalom számára egy lépés volt hátra, de nem jelentette a történet végét. A forradalmi folyamatok mélysége megmutatkozott 1918 februárjának első napjaiban, amikor Cattaro adriai kikötőjében fellázadtak a tengerészek. Erre a – vörös zászló alatti – lázadásra egyértelműen hatással volt a januári sztrájk, viszont csak akkor jött el, amikor a sztrájkmozgalomnak már vége volt. Júniusban egy újabb sor lázadás és sztrájk történt Ausztria számos régiójában.
A hiányzó szubjektív tényező
A januári sztrájk nagymértékű változást jelölt abban, hogy hogyan tekint az osztrák szociáldemokrácia az Orosz forradalomra. Ettől fogva nyíltan a bolsevizmus ellenfeleként mutatták be magukat.
Karl Kautsky, a szociáldemokraták „centrista” szárnyának elméleti vezetője és az Októberi forradalom kritikusa, vált az ausztromarxisták szóvivőjévé. 1918-ban polémiát folytatott a bolsevikok ellen, érvelve:
„A Bolsevik forradalom azon a feltételezésen alapult, hogy egy általános Európai forradalom kezdőpontja lenne, és hogy Oroszország bátor kezdeményezése egész Európa proletariátusát felkelésre idézné. […]
Ezen elmélet szerint az Európai forradalom adta az Orosz forradalom legjobb védelmét. […] Az a forradalom, ami elhozná a szocializmus Európában, adna módot felülkerekedni az orosz szocializmus útjában álló akadályokon is – melyeket azon ország gazdasági fejletlensége okozott.
Mindezt nagyon logikusan átgondolták, és eléggé jól megalapozták, azzal premisszával, hogy az Orosz forradalom elkerülhetelenül megtörné az Európai forradalom láncait is. De mi van akkor, ha ez nem történik meg? A premisszát még nem valósították meg.” (The Dictatorship of the Proletariat, 62–63. o.; saját fordítás)
Kautsky szégyenteljesen elrejtette azt, hogy az Orosz forradalom igenis tovább terjedt Oroszország európai szomszédaira, ahogy azt a bolsevikok jósolták. Továbbá pontosan a szociáldemokraták reformista vezetői voltak azok, akik szándékosan elárulták a forradalmat, amikor Ausztriában először megjelent 1918 januárján. A következő hónapokban ezt újra megtették, amikor a forradalomban felkelési irányzatok fejlődtek ki Ausztriában és Németországban is.
A tömegek közbelépése végül véget vetett a háborúnak. 1918 őszén a katonák, munkások, és parasztok tömegeinek a birodalom különböző szegleteiből elegük lett. Már nem álltak készen meghalni a császárért. A katonák tömegesen dezertáltak. A hadsereg parancsnoki rendje összeomlott, és az addig a birodalom alatt elnyomott különböző nemzetiségek elszakadtak, és saját államot alapítottak, mint Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (később átnevezve Jugoszláviára).
Bécsben katonák tízezrei uralták a városi látképet a háború utolsó napjaiban. Jobb körülményeket követeltek, és nem fogadták el a tisztviselők autoritását. Egy új hadsereget alapítottak Volkswehr („Néphadsereg”) néven, melyet a katonatanácsok irányítottak. Ebben a helyzetben a munkások is cselekvést kezdeményeztek, sztrájkolni kezdtek, és tömegdemonstrációkat szerveztek a városközpontba a monarchia végét követelve.
A tömegektől megrémülve, a németajkú Ausztria megbízottjai megszavazták Karl Renner szociáldemokratát az új német-osztrák állam kancellárjának. November 12-én a Bécsben a parlament épületében kikiáltották Német-Ausztriai Köztársaságot, három nappal a Német Köztársaság kikiáltása után Berlinben.
A hatalom a felfegyverzett munkásosztály kezében volt. De az osztrák és német szociáldemokratákkal a kormányon a reformista vezetők megtettek minden tőlük telhetőt, hogy újra hatalomra jutassák a kapitalistákat, lekorlátozva a forradalmat egy demokratikus köztársaság megalapítására és egy egységes Német Köztársaság megalapításának ígéretére.
A probléma tehát nem a forradalmi lehetőségek hiánya volt arra, hogy a munkások hatalomra kerüljenek, hanem a szubjektív tényező hiánya – gyakorlott forradalmi pártok és vezetők hiánya, akik képesek ezeket a forradalmakat tovább vezetni a reformisták elkerülhetetlen árulásán.
Tehát egy ilyen vezetőség építése volt az a fontos feladat, aminek Lenin és Trockij nekiálltak a Harmadik Internacionálé megalapításával.
