Egy nagyléptékű politikai felfordulásban Zohran Mamdani, a Democratic Socialists of America (DSA) tagja megnyerte a New York-i polgármesteri demokrata előválasztást. A 33 éves jelölt legyőzte az establishment kedvencét, Andrew Cuomo korábbi kormányzót, megszerezve az elsőhelyes szavazatok 43%-át Cuomo 36%-a ellen. Ahogy a Wall Street Journal is megjegyezte: „a globális kapitalizmus fővárosának hamarosan talán szocialista polgármestere lesz”
[Ez a cikk egy fordítás. Az eredeti a Forradalmi Kommunista Internacionálé amerikai szekciója, Amerika Forradalmi Kommunistái (RCA) weboldalán jelent meg. New Yorkban relatív többségi szavazási rendszert (first-past-the-post voting) használnak.]
Mamdani győzelme egy újabb megmutatkozása korunk válságának. A kapitalizmus világszintű krízise munkások és fiatalok millióit ösztönzik új politikai válaszok keresésére.
A győzelme nem csak a jómódú demokrata párti elitet sokkolta le, hanem Wall Street nagytőkéseit is. A Wall Street Journal szerkesztőbizottsága egy, „A New York-i Népköztársaság” c. cikkében a „baloldali gazdasági populizmus” felemelkedésén bosszankodik. Dan Loeb hedge fund milliárdos azt írta X-re, hogy „hivatalosan is forró komcsi nyár van”
Hogy megnyeri-e majd Mamdani a választást Novemberben, még nem dőlt el. Eric Adams hivatalban lévő polgármester is versenyben van még, és az éppen legyőzött Cuomo mint független is indulhat. A tény nem változik, hogy egy önleírt szocialista a közönségkedvenc jelölt Amerika legnagyobb metropoliszának és a világ egyik leggazdagabb városának – gazdasági és kulturális értelemben is – polgármesteri posztjára.
A választásig még több, mint négy hónap van, de az uralkodóosztály már támadja őt; a források megvonásával fenyegetőznek; antiszemitizmussal vádolják az enyhe anti-Izrael álláspontja miatt.
De amitől az uralkodóosztály valóban fél, az nem Mamdani, és nem is az enyhén progresszív programja. Csöppet balliberális programmal, a kapitalista Demokrata Párt jelöltjeként indult. Azoktól félnek, akik rá szavaztak, és attól, amit a győzelme képvisel. Attól félnek, hogy a munkásosztály egy része önbizalmat nyer és felbátorodik Mamdani győzelmén.
Miért nyert Mamdani?
Mamdani a város megélhetési válságának előtérbe helyezésével nyert támogatottságot. A programja a lakbérek befagyasztását, a buszok gyorssá és ingyenessé tételét, ingyenes gyermekgondozást, és még sok mást ígért.
Az előválasztás eredményei felfedik a demokrata párti establishment elleni mély düh és frusztráció hangulatát. Mamdani fő ellenfele New York állam botrányos ex-kormányzója, Andrew Cuomo volt. Mario Cuomo háromciklusos demokrata kormányzó fiaként úgy tűnt, minden előny a kezében volt: név, tapasztalat, a pártja támogatása – beleértve Bill Clinton és Michael Bloomberg ajánlásait –, és több millió dollárnyi kampányadományok. Míg Mamdani 1%-on volt Februárban, Cuomo 40 ponttal vezetett amikor elindult.
De egy olyan időben, amikor a demokraták népszerűtlenebbek, mint valaha, ezek a kapcsolatok valójában ellene dolgoztak. A közönséges New York-iak – és különösen a fiatalok – szívesen szavaztak olyanra, akire politikai kívülállóként tekintettek. Ezt a hozzáállást egy Queens-i lakos foglalta össze, aki azt mondta a Communist-nak, hogy: „hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tesz boldoggá, amikor Cuomo ajánlásokat kap a Demokrata Párttól és a New York Times-tól, és aztán hasra esik”
Mamdani győzelme része a széleskörűbb elégedetlenségnek és haragnak a politikai rendszerrel és mindkét nagy párttal szemben, ami hatalmas politikai űrhöz vezetett.
Trump képes volt nyerészkedni ezen az elégedetlenségen a 2016-os és 2024-es elnöki győzelmeiben. Sok elemző úgy jellemzi ezen győzelmeket mint egy „jobbra húzódás” az amerikai politikában. Néhányan még NYC Trump felé húzódását is kiemelték tavaly ősszel mint bizonyíték egy általános reakciós eltolódásra. De Mamdani győzelme azt mutatja, hogy nem történt egy alapvető jobbra tolódás New Yorkban és sehol máshol az országban; sokkal inkább egy tolódás az anti-establishment jelöltek felé a „bal-” és a „jobboldal”-on is, ami a növekvő osztályharagnak köszönhető az amerikai társadalomban.
42.000 ember önkénteskedett Mamdani kampányában különböző módokon – ajtón kopogtatás, telefonkönyvezés, szórólapozás, aláírásgyűjtés, stb. Ekkora mértékű nyilvános támogatottság egy szocialista jelölt számára elképzelhetetlen lett volna csupán 15 évvel ezelőtt. Azt mutatja, hogy a társadalom egy bizonyos rétegében mély vágy van arra, hogy módot találjanak a politikai establishment elleni harcra.
Támogassák-e a kommunisták Mamdanit?
A baloldalon sokan tekintenek úgy Mamdani előválasztási győzelmére, mint egyértelmű győzelem a szocialista mozgalom számára; magától értedődőnek tartják, hogy novemberben is őt kell majd támogatniuk. Meg kell adni, őszintének tűnik az ígéretében New York megélhetési kölcségeinek csökkentését illetően.
Viszont bár jó látni azt, hogy Andrew Cuomot legyőzték – és néhányan azt mondják, hogy Eric Adams-nél bárki jobb lenne –, a kommunistáknak józanul és tudományosan kell megközelíteniük a választási stratégia ezen kérdését.
A kiindulópontunknak a hosszú távú stratégiai célunk kell legyen: a munkásosztály hatalomra kerülése szocialista forradalom révén, amiben szétzúzza a kapitalista államot, munkásállamot alkot helyette, és államosítja az ipar fő termelőit.
A sikeres forradalom az évszázadokig elhúzódó osztályharc kibontakozása lesz a modern társadalom két fő osztálya – a munkások és kapitalisták – között. A munkásosztály csak akkor járhat sikerrel ebben a harcban, ha felismerjük az osztályok között fellépő érdekellentétet, és azt, hogy saját osztályt alkotunk, hogy az érdekeink kibékíthetetlen ellentétben állnak a kapitalisták érdekeivel. Egységes harcot kell folytatnunk mint osztály a mi osztályellenségeink, a kapitalisták ellen.
A kommunisták szerepe ezen osztálytudat fejlődésének segítése és sürgetése a harc minden fejezetében. Ez az osztályfüggetlenségért való harcot jelenti minden területen. A munkásosztálynak szüksége van saját programra, módszerekre, és szervezetekre – és saját politikai pártra is.
A kommunisták így szemlélik a választásokat – mint részei a szélesebb osztályharcnak, nem mint elkülönült győzelmek vagy vereségek. Bármilyen kommunisták által támogatott kampánynak a munkásosztály öntudatának fejlesztéséhez, önbizalmának és egységének növeléséhez kell vezetni.
Az osztályvonal elhomályosítása
Amióta Bernie Sanders először elindult elnöknek 2015-ben, újra vita tárgyává vált az amerikai szocialista mozgalomban, hogy induljanak-e a szocialista jelöltek a kapitalista Demokrata Párt színeiben. Ez nem másodlagos kérdés, sőt a lényegét ragadja meg a dolgoknak: használhatja-e a munkásosztály a kapitalista pártokat céljaink elérésében, vagy szükségünk van saját pártra?
A demokrata és republikánus pártok nem semleges intézmények. A kapitalisták irányítják őket, hogy megvédjék az ő osztályérdekeiket és az ő rendszerüket.
Ebből a szempontból nyilvánvaló, hogy a kommunisták nem támogathatják Mamdanit, mivel demokrataként indult. Ezzel egy alapvető osztályvonalat lépnénk át. Pont olyan lenne, mintha azt mondanánk a munkásosztálynak, hogy a Demokrata Párt megbízható és használatos bizonyos célokra – ez egy veszélyes illúzió, ami csak katasztrófához vezethet.
Az osztályellentétek kiélezése helyett a Demokrata Pártban való indulás azt üzeni, hogy az uralkodóosztály egyik szárnya kedvezőbb, mint a másik, és valahogy a „mi oldalunkon” áll.
Kommunistákként nem elvből ellenezzük a burzsoá választásokon való részvételt. A választási kampányokat nagyon jól lehet használni a kapitalizmus problémáinak kimutatására, és egy független munkáspárt kommunista programjáért való kampányolásra.
Az egyes számú probléma, amivel az amerikai munkásosztály szembetalálja magát az, hogy nincsen független pártja – egy olyan, amit nem a kizsákmányolók osztálya irányít –, melyet az egész munkásosztály érdekeiért folytatott harcra lehetne felhasználni; például munkásosztálybeli jelöltek indítására a választásokon.
Mamdani hatalmas, 42.000 fős önkéntes alakulata pontosan egy ilyen munkáspárt magját jelenthette volna. Független szocialistaként indulhatott volna; felszólithatta volna az önkénteseit a párthoz való csatlakozásra, a családaik, barátaik, munkatársaik toborzására.
Még ha ezzel csökkentek is volna a választáson való győzelmének esélyei, ezen párt megalakulása egy hatalmas ugrás lett volna az egész munkásmozgalom számára. Megalapozhatott volna egy valódi, osztályalapú küzdelmet – a szavazófülkében, a munkahelyeken, az utcákon. Amerika Forradalmi Kommunistái aktívan és lelkesen támogatnák ezt a kampányt, elvtársias kritikát nyújtva, amikor szükséges.
Amíg a kommunisták a szocialista forradalom sikerére irányuló stratégiát folytatnak, sajnos Mamdani és társai a DSA-ben nem ilyen keretek közt gondolkoznak.
Több százezer őszinte szocialista szeretne egy jobb világot. A munkásosztályért akarnak harcolni, sokan az egész kapitalizmus végét akarják látni. De van egy lényegi hiba a reformizmusban: úgy gondolja, hogy ezeket a célokat el lehet érni a kapitalista rendszerrel való alapvető szakítás nélkül. Szövődményként – szándékuktól függetlenül – lekorlátozzák a taktikájukat és programjukat arra, ami „elérhető” a kapitalista rendszeren és az ellenséges osztály pártjain belül. De a problémák, melyekkel a munkásosztálynak meg kell küzdenie, csak a kapitalista rendszer megdöntésével megoldhatók.
Mamdani programjának korlátai
A Demokrata Párttal való indulás támogatói azzal érvelnek, hogy a cél szentesíti az eszközt: elfogadható átlépni az osztályvonalat a választások megnyerése érdekében. Azt mondják, hogy miután hivatalba kerülnek, ezek a jelöltek olyan politikát tudnak majd folytatni, ami jobbá teszi az emberek életét, ezzel népszerűbbé téve a szocializmust.
De a valóság az, hogy Mamdani programját nagyon nehéz lesz megvalósítani, mivel olyan akadályok állják majd útját, melyeken csak osztályharcos módszerekkel lehet felülkerekedni, mint a sztrájk és a tömegmozgalmak.
Militáns osztályharc híján Mamdani erőfeszítéseinek minimális hatása lesz a dolgozó New York-iak életére. Az osztályellenség rendszerének béklyói miatt kénytelen lesz a munkásosztály életszínvonalának további csökkenése közben kormányozni. Ennek eredménye széleskörű csalódottság – és talán az egész „szocializmus”-ból való kiábrándulás – lesz.
Például Mamdani programjának egyik fő alappillére az élelmiszerárak csökkentése. Ezt azzal akarja elérni, hogy minden kerületben megnyit egyetlen önkormányzati tulajdonú élelmiszerboltot, ahol árszabályozás van érvényben. Ha beválik – mondja – bővíteni is lehet majd.
Öt élelmiszerbolt egy 8 millió fős városban – egy a 2,7 milliós Brooklynban, egy a 2,3 milliós Queensben, s í. t. – aligha fog akármilyen változást elérni a New York-i lakosok többségének. De még ha népszerű is lesz a programja, akkor is nagyon nehéz dolga lesz a kapitalista osztály meggyőzésében arra, hogy megengedjék a köztulajdonú boltok bővítését – melyek közvetlen versenyben vannak a magántulajdonú monopóliumokkal, így csökkentve azok bevételét.
A kapitalizmus határainak elfogadása kiváltképp korlátozott környezetet jelent a reformok keresésének. Egy kommunista jelölt szintén felemelné a hangját az olcsóbb élelmiszerek mellett – de nem felejtené el megmagyarázni, hogy a kapitalista profitok és a magántulajdon ennek útját állják; nemzeten belül és kívül is.
A feladatnak az kellene lennie, hogy kiépítsünk egy tömegmozgalmat, mely képes követelni a teljes élelmiszeripar államosítását – azaz a munkások demokratikus irányítása alá helyezését. Ez egy országos kampánnyal lenne egybekötve ugyanezzel a céllal. Ez csak egy lenne a sok átmeneti követelmény közül, amelyek egybekötnék a mindennapi igényeket a teljes kapitalista rendszer elleni harccal.
Mamdani megélhetési tervének egy másik pillére a lakbérek befagyasztása a stabilizált lakásokban. De az alapvető akadály, ami a megfizethető lakhatás útjában áll, az maga a kapitalista piac. A kommunisták nem ellenzik azokat a reformokat, melyek talán kicsit is csökkenthetik a lakhatási költségeket. Ugyanakkor le kell tisztáznunk, hogy csak egy racionális lakhatási tervezet tudja megoldani a válságot – azt, ami nem csak New Yorkban lép fel, hanem minden egyes amerikai nagyvárosban is.
New York utóbbi évei megmutatták a „szabadpiaci” lakhatás abszurd következményeit. 2019-ben az önkormányzat megszavazta a Lakhatás-stabilitási és lakóvédelmi törvényt, mely egyéb „lakóbarát” reformok közt lekorlátozta, hogy a főbérlők mennyivel emelhetik a lakbéreket a stabilizált lakásokban. A főbérlők a stabilizált lakásaik „warehouse”-olásával válaszoltak – nem engedték őket a piacra. Ennek okozata volt a lakhatási hiány, mely drasztikusan megnövelte a nem stabilizált egységek béreit. Ez a jelenség kimutatja, hogy miért van szükség militáns, forradalmi harcra, ha szembe akarunk szállni a lakhatási válsággal.
Mamdani alatt nem lesz kimagasló a gazdaság, nem fogja tudni az adókkal finanszírozni a javasolt reformjait. A kapitalista rendszer mély válságban van, óriási adóssággal felruházva. Az uralkodóosztály megszorításokat akar hozni a közvagyon rovására.
A reformista programok abból indulnak ki, hogy a munkásosztály problémái a rossz döntéshozatal eredményei, és hogy ezeket a problémákat könnyen el lehet annyival intézni, hogy csak simán jobb döntéseket hozunk. De a lényeges változások ígérgetése elkerülhetetlenül csalódást fog okozni, hacsak nem ragadjuk meg a probléma gyökerét, nem döntjük meg magát a kapitalizmust.
A marxisták ezért helyeznek hangsúlyt arra, hogy – szándéktól függetlenül – az árulás eredendő része a reformizmusnak. Mamdani módszerei nem csak nem lesznek képesek a reformok végrehajtására, talán még a „szocializmus” bemocskolásához is vezethetnek azzal, hogy be nem tartott ígéreteket asszociálnak vele. Biztosak lehetünk abban, hogy a kapitalista sajtó lelkesen fogja ezt az egy pontot ismételgetni, amikor csak teheti.
Az osztályfüggetlenség szükségessége
Ha egy valódi kommunista lenne hivatalban, szembe kéne néznie a burzsoá média teljes hatalmával. Egy ilyen helyzetben a forradalmi politikának az lenne a szerepe, hogy visszaüssön és tovább élesítse az osztályellentéteket; így a munkások megértenék, hogy az érdekeik teljes ellentétben vannak a kapitalista érdekekkel. Egy hivatalban lévő kommunista arra használná ezt a platformot, hogy megmutassa a piac és a magántulajdon korlátait, és hogy megmondja az igazságot a munkásosztálynak – azt, hogy a valódi reformokat csak egy kemény, jól szervezett osztályharccal lehet elérni.
Egy ilyen jelölt nyíltan felvállalná mindezen céljait a kampány elejétől kezdve, ahelyett, hogy olyan ígéreteket tenne, melyeket nem tudna betartani. Egy kommunista letisztázná, hogy nem a rendszer megbütykölése a célja, hanem egy harc megszervezése az uralkodóosztály ellen.
Ezért van, hogy az osztályfüggetlenség az egyetlen vezérelv a forradalmi politikában. Ez az egész nem az irányvonalunk „tisztaságáról” vagy a „dogmatizmusról” szól. Arról szól, hogy politikailag szakítanunk kell a kapitalistákkal, mert csak így tudunk ellenük hatásosan harcolni. Ez nem csak a pártjaikkal, hanem a világnézetükkel és a rendszerük szűk határaival való szakítást is jelenti.
Osztályfüggetlen program és módszerek nélkül Mamdani elkerülhetetlenül jobbra fog húzódni. Ez már bizonyos kérdésekben be is következett.
Például a kampány utolsó pár hetében ő és NYC számvevője, Brad Lander kicsikartak egy keresztajánlási megegyezést, aminek keretein belül felszólították a saját szavazóikat, hogy a másik jelöltre szavazzanak második helyen. Azzal, hogy a választás megnyerésére fókuszált, Mamdani egy demokrata politikushoz kötötte magát – akinek egyébként semmi köze nincsen a szocializmushoz. Ha a cél egyszerűen a hatalomra kerülés, ezt lehet „okos politiká”-nak nevezni. Ha a cél a munkásosztály segítése a társadalom megváltoztatásában, ez a simlis lavírozgatás egy lépés a rossz irányba.
Mamdani kampányának sikere tisztán kimutatja, hogy milyen haraggal néz szembe a demokrata establishment. Annak is jele, hogy milyen nagy potenciálja van egy osztályfüggetlen pártnak. Azzal, hogy Mamdani a kapitalizmusban elérhető célokra korlátozza magát, csak maga alá ás vermet.
Mamdani támogatói tapasztalatból fogják megtanulni, hogy a változás bevezetése nem abból ered, hogy „szocialistá”-nak hívjuk magunkat, vagy csak simán jól hangzó ígéreteink vannak papírra vetve. A változáshoz stratégia kell a kapitalizmus megdöntésére, ami közel sem annyira egyszerű, mint egy választás megnyerése. A kapitalista osztály ellen folytatott harc sikere teljes mértékben lehetséges, viszont ehhez szakítanunk kell a kapitalista pártokkal, és egy olyan párt megalkotásáért kell harcolnunk, mely munkásoktól, a munkások által, és a munkásokért van.
