A következő irományt Trockij már azután írta, hogy sikertelenül merényletet követtek el ellene. Trockij megbizonyosodott arról, hogy az ellenségei nem fognak felhagyni a megmerénylésével – nagyjából fél évvel később egy sztálinista ügynök halálos csapást mért rá. A merénylet évfordulóján ezen iromány újraközlésével emlékezünk meg az állandó forradalmárról.
A magas – és egyre növekvő – vérnyomásom félrevezeti a körülöttem lévőket a valós állapotomat illetően. Aktív és munkaképes vagyok, de a sorsom nyilvánvaló. Ezen sorokat a halálom után fogják nyilvánossá tenni.
Nincs szükség arra, hogy itt is újra megcáfoljam Sztálin és ügynökei buta, hitvány rágalmait: a forradalmi becsületem makulátlan. Soha nem mentem bele sem közvetetetten, sem közvetlenül bármilyen színfalak mögötti megegyezésbe, még tárgyalásokba sem, a munkásosztály ellenfeleivel. Sztálin ellenfeleinek ezrei hullottak már el, akik mind hasonló rágalmaknak estek áldozatul. Az új forradalmi nemzedékek rehabilitálni fogják a politikai becsületüket, a kremlini hóhérokkal pedig a megérdemelt módon fognak elbánni.
Melegen köszönöm minden barátomnak, aki hűséges maradt hozzám életem legnehezebb óráiban is. Nem nevezek meg senkit, mert nem tudom mindannyiukat megnevezni.
Viszont úgy gondolom, hogy tehetek kivételt az élettársam, Natalia Ivanovna Szedova esetében. A szocializmusért folytatott harc öröme mellett a sors azzal is megajándékozott, hogy a férje lehettem. A majdnem negyven évig tartó közös életünk alatt mindig kimeríthetetlen forrása maradt a szeretetnek, nagylelkűségnek, és érzékenységnek. Nagy szenvedésen ment keresztül, főleg az utóbbi időkben. De némi megnyugvást lelek abban, hogy boldog napokat is látott.
Az öntudatos életem negyvenhárom évében forradalmár maradtam; negyvenkét évig a marxizmus zászlaja alatt harcoltam. Ha elölről kéne kezdenem, persze elkerülném ezt vagy azt a hibát, de életem fő útja változatlan maradna. Proletárforradalmárként halok meg, marxistaként, dialektikus materialistaként, és következésképpen, meggyőződéses ateistaként. Az emberiség kommunista jövőjébe vetett hitem nem kevésbé lelkes, sőt erősebb, mint fiatal napjaimban volt.
Natasa éppen odasétált az ablakhoz az udvarról, és tágabbra nyitotta, hogy szabadabban járjon a levegő. Látom a világoszöld gyepet a fal előtt, és a tiszta kék eget a fal felett, és napfényt mindenhol. Az élet gyönyörű. Hadd tisztítsák meg a jövő nemzedékei minden gonosztól, elnyomástól, és erőszaktól, és élvezzék ki teljes valójában.
L. Trockij
1940. február 27.
Coyoacán
1940. március 3-án egy utószóval toldotta meg az iromány. Ez nagyrészt azzal foglalkozott, hogy mi történjen, ha súlyos, elhúzódó betegségbe bonyolódik, és a következő szavakban végződött:
„De akármilyen is legyen halálom körülménye, a kommunista jövőbe vetett rendületlen hittel fogok meghalni. Ez a hit az emberben és jövőjében még most is olyan erőt ad a kitartásra, amit semmilyen vallás nem képes adni.”
