A Negyedik Internacionálé degenerációja és összeomlása – örökségünk védelmében

A Negyedik Internacionálét Trockij alapította 1938-ban. Addigára a Második „Szocialista” és a Harmadik „Kommunista” Internacionálék teljesen elárulták a történelmi küldetéseiket, útját állva a munkásosztály győzelmének. Egy új forradalmi vezetőségre volt szükség az egész világon, mely a többi internacionálék által rég elárult marxista eszmékre épült.

Trockij merénylete után a Negyedik Internacionálé „vezetői” – feladatuk történelmi jelentősége ellenére – siralmas munkát végeztek. A zűrzavar közepette Ted Grant, a ma Forradalmi Kommunista Internacionálénak hívott szervezet alapítója, tűnt ki mint a marxizmus valódi, forradalmi módszerének védelmezője.

Az igazságot elfedő sok-sok évnyi rágalmak után az alábbi dokumentum teljes valójában mutatja be a Negyedik Internacionálé történetét és Ted Grant szerepét. A dokumentum révén és a Forradalmi Kommunista Internacionálé I. Világkongresszusán szándékozzuk visszahódítani az igaz eszméket, melyekre Trockij a Negyedik Internacionálét alapította – a forradalmi kommunisták egy új generációja számára.

Több információért a jelen dokumentumban megvitatott ügyekről és Ted Grant saját irományairól abból az időből, ld. a Negyedik Internacionálé összeomlásáról szóló olvasókalauzunkat.

---

„Az első és legfontosabb feladatunk megtanulni nem elfelejteni a múltat annak érdekében, hogy tisztán lássuk a jövőt” (A Wretched Document, 1929. július 27, Writings of Leon Trotsky, I. kötet, 1929, New York 1975, 198–212. o.)

„A dialektika alaptétele: nincs elvont igazság, az igazság mindig konkrét” (Lenin, Egy lépés előre, két lépés hátra, 438. o.)

Ez a dokumentum a Trockij alapította Negyedik Internacionálé degenerációjáról és összeomlásáról szól, és a Trockizmus valódi eszméiről és módszereiről. Ezen alany első látásra csak történelmi szempontból tűnhet érdekesnek, viszont egyáltalán nem ez a helyzet.

Az igazság az, hogy ezek az események hatalmas leckéket tartogathatnak ma is számunkra. Kiváltképpen jól magyarázatot adnak arra, hogy kik vagyunk, és hogy milyen kulcsszerepet játszott Ted Grant elvtárs ezen hagyományunk védelmében.

A Negyedik Internacionálé degenerációjának kérdésével sokszor foglalkoztak sok helyen, nem utolsó sorban a Programme of the Internationale-ben, melyet Ted Grant 1970-ben írt. A múltban ez a történet kulcsfontosságú volt a kádereink képzésében.

De az Internacionálénk által az utóbbi időben tanúsított gyors növekedés szemléletében fontos az elvtársainkat – főleg az új jövevényeket – emlékeztetni a múltunkra és szokásainkra.

Bár a Negyedik Internacionálé elbukott, a Trockij által vezetett Internacionálé programja és módszerei tovább élnek a mi Internacionálénk, az FKI munkásságában. Ez nem csak egy üres állítás. Demonstrálni tudjuk – és fogjuk – az irányzatunk által az utólsó 80 év alatt produkált elméleti hozzájárulásokkal és dokumentumokkal.

Az örökségünk védelmének szükségessége – együtt az ügyünk tisztázásának történelmi felelősségével – nyilvánvalóan nagyon fontos. Még jobban, ha figyelembe vesszük a szekták által a saját múltjuk bűneinek és hibáinak elrejtéséért terjesztett torzításokat és kendőzetlen hazugságokat.

Ez mindenek előtt Ted Grant nélkülözhetetlen szerepének felismerését jelenti, melyet a Trockizmus valódi eszméinek és módszereinek védelmezésével tanúsított.

Ő karolta fel Trockij munkásságát a legkeményebb körülmények között, és ennek köszönhetjük létezésünket mint Internacionálé. Ez, és csakis ez, ami feljogosít minket a létezésre, és arra, hogy igényt tartsunk a forradalmi trockizmus valódi szokásainak képviselésére.

Az irányzatunk a marxizmusnak a sztálinizmus és reformizmus ártalmas eszméitől, de a Negyedik Internacionálé ún. vezetőinek is reformizmusától való védelmében született. Ezen vezetők közé tartozott Cannon, Pablo, Mandel, Frank, Healy, Maitan, Lamber, és támogatóik, akik döntéshozatala ekkortájt egymást követő ultrabaloldali baklövésekben állt. Ezek a hibák egy alapvetően hamis módszerből fakadtak.

Hogy ezen állítást megkérdőjelezhetetlenül alá tudjuk támasztani, szükségesnek találtuk a múlt dokumentumainak idézését. Ez az olvasó számára talán nehézségekhez vezethet, de ez esetben a történelmi pontosságnak muszály megelőznie az irodalmi stilisztikát vagy olvashatóságot.

Nehéz körülmények

Miközben Lev Trockij egy sztálinista orgyilkos csapásától haldokolt, a kövekezők voltak utolsó szavai: „mondd meg az elvársaknak, hogy meggyőződve hiszek a Negyedik Internacionálé győzelmében. Csak előre!”

De az ezt követő években bebizonyosodott, hogy Trockij társasága nem volt képes megküzdeni a nagy, történelmi feladatával.

Mindenesetre szükséges rámutatnunk arra, hogy a trockijista mozgalom miért volt a kezdetektől fogva állandó válságban.

Trockij bal ellenzéke megalapulása óta nagyon nehéz helyzetben találta magát, Oroszországban és nemzetközileg is. Létszámban gyenkélkedett; tele volt olyanokkal, akiket a Sztálinnal és a bürokráciával szembeni ellentéteik kötöttek össze, és semmi más.

Nehéz példát hozni a történelemből olyan mozgalomra, amelynek ilyen szélsőséges üldöztetéssel kellett szembenéznie. Zinovjev és Kamenyev fakciói hamar szétestek és szégyenletesen kapituláltak Sztálinnak. Ez széleskörű összezavarodáshoz és lelombozódáshoz vezetett az ellenzék soraiban.

A bal ellenzéknek nem kevés támogatója adta meg magát a kibírhatatlan nyomásnak, és követte Zinovjevet, Kamenyevet, és Radeket, kapitulálva Sztálinnak. Legtöbbüket – ha nem mindegyiküket – később meg is gyilkolták.

Ezek a nehézségek szintén fennáltak a külföldi kommunista pártok az ellenzékhez vonzódó csoportjainál. Bár Trockij követői közül sokan bátrak és velejükben forradalmárok voltak, mások meg sem közelítették ezt.

Negatívan hatott rájuk sok évnyi vereség, főleg a Sztálinizmus győzelme Oroszországban. Az eredmény a depresszió és szervezetlenség általános érzése volt.

Emberfeletti erőfeszítésre volt szükség Trockij részéről a szilárd politikai alapok letételére, melyekre az új, a Kommunista Internacionálé hamvaiból felemelkedő szervezet épült.

Sokan – akiknek semmi közük nem volt a trockijizmushoz – lassan az ellenzék felé gravitáltak. Voltak zinovjevisták, anarchisták, ultrabaloldaliak, továbbá néhány elvtelen kalandozó, mint Raymond Molinier Franciaországban, nem is említve a számításba veendő politikai menedékkeresőket, akik politikai otthonra vágytak.

Természetesen főként fiatal, tapasztalatlan, és politikailag naiv emberek voltak; nagy részük diáki vagy kispolgári háttérrel rendelkezett. Magukkal hozták a zavaros és idegen eszméiket.

Még az amerikai Szocialista Munkáspártban [Socialist Workers’ Party; SWP] is voltak olyanok, mint például James Burnham, akik soha nem voltak valóban trockijisták, sőt talán még marxisták sem, ahogy ezt később a dialektikus materializmus letagadásával demonstrálták.

Persze Trockij nem választhatta ki mindig, hogy kikkel dolgozzon. 1935-ben Trockij beszélgetést tartott Fred Zellerrel, az Ifjusági Szocialista Internacionálé francia tagszervezetének balszárnyának tagjával, mely során Zeller komolyan kritizálta a francia Trockijistákat.

Válaszul Trockij nem próbálta megvédeni a francia szekció tagjait, tömören válaszolt: „Azzal kell dolgoznotok, amitek van.” Ezen szavai tisztán kifejezték a hozzáállását a magukat „trockijistá”-nak nevezőkhöz. Ez egy lesújtó megjegyzés volt a Negyedik Internacionálé leendő vezetői felé, akik felől Trockijnak kezdetektől fogva kétségei voltak. (ld. On Organizational Problems, 1935 november)

Ugyanebben az évben Trockij megjegyezte:

„Abszurd lenne tagadni a szektariánus tendenciák létezését köreinkben. Beszélgetések és szakadások sora rántotta le ezekről a leplet. Valóban, hogyan kerülhettük volna el a szektásság-szellemiség megjelenését egy olyan ideológiai mozgalomban, mely a munkásosztály minden elterjedt szervezetével határozottan szemben áll, és mely hatalmas, abszolute példátlan üldöztetéssel néz szembe a világ minden szegletén?” (Sectarianism, Centrism and the Fourth International)

A szövődményes zűrzavar rendberakása és a kívánatlan és osztályidegen személyektől való megszabadulás egy hosszú és fájdalmas folyamatnak bizonyult. Ez volt az oka sok szakadásnak és válságnak az ezt követő években.

Heine német költő szavaival élve, Trockij „sárkányfogakat vetett és bolhákat aratott”.

Az amerikai Szocialista Munkáspárt

A korábbi években az amerikai szekció játszotta a vezető szerepet – melyből később a Szocialista Munkáspárt [SWP] lett –, de a történelem megmutatta, hogy komoly politikai hiányosságokban szenvedett.

James Cannon, az amerikai csoport egyik vezető alakja volt az egyik legrátermettebb a nemzetközi vezetők közül ezekben az években. Hosszú évek álltak mögötte az amerikai munkásmozgalomban egészen az IWW-ig visszamenően, melyet Trockij nagyra értékelt. Sok jó jellemzője volt szervezőként, de volt egy kifejezetten negatív oldala is.

Cannon Zinovjev követőjeként kezdte, és soha nem szabadult meg zinovjevista tendenciáival. Ez nem a bolsevizmus, hanem a manőverezgetés és cselszövögetés iskolája volt.

Trockij nagy becsben tartotta Cannon hűségét, de soha nem voltak egy hangon a keménykezű szervezeti módszerek terén. Trockij nagyon jól tudta, hogy ebből válságok és szakadások fognak következni. Érdekesen érvel a Marxizmus védelmében c. könyvében:

„A saját szekcióink is megörökölték a Komintern mérgét abban az értelemben, hogy sok tagra jellemző az olyan intézkedések kihasználása, mint a kizárások, szakadások, vagy az ezekkel való fenyegetőzés.” (In Defence of Marxism, 97. o.)

Egyértelmű, hogy miközben ezeket a sorokat írta, Trockij Cannonra gondolt. Támogatta Cannon politikai kiállását Burnham és Shachtman kispolgári ellenzékével szemben, viszont aggódott a kapkodó és túlzottan adminisztratív hozzáállása miatt.

Trockij erős és meg nem alkudó politikai álláspontjával ellenezte az esetleges szakadást az amerikai szekcióban, inkább – mint mindig – a szilárd és biztos politikai érvelés mellett kiállva a zaklatás, fenyegetőzés, és kizárások buta eszközei helyett – melyek később elkerülhetetlenné tették a szakadást.

Amíg Trockij életben volt, képes volt korrekt politikai vonalon tartani követőit. De az 1940-ben bekövetkezett halála után, valamint változó objektív körülményekkel szembenézve, nem tudták újra felfegyverezni a mozgalmat.

A Negyedik Internacionálé

A Negyedik Internacionálé megalapítása 1938 szeptemberében kétségtelenül történelmi jelentőségű volt. Egy próbálkozás volt a káderek megszilárdítására – politikai és szervezeti értelemben is –, hogy készen álljanak a velük szembenéző történelmi feladatokra.

Trockij megjósolta, hogy a Második világháború egy olyan forradalmi hullámnak ad majd életet, mely minden pártot és irányzatot próbára fog tenni. A régi internacionálék – a II., a III., és az ún. Londoni Büro [International Revolutionary Marxist Centre] – mind elrohadtak, és útját állták a szocialista forradalom sikerének. Trockij úgy ítélte, hogy a közelgő kataklizma és annak utórengése hatására ezek a szervezetek szét fognak hullani.

1938-ban Trockij azt írta, hogy tíz év múlva kő kövön nem fog maradni a régi szervezetekből, és a Negyedik Internacionálé millióknak fog utat mutatni. (A Negyedik Internacionálé megalapulásáról, Fourth International, 1. köt, 5. sz. 1940 október)

Viszont ez csak egy előzetes prognózis volt. Egy perspektíva nem egy kristálygömb, amivel megjósolhatjuk a dolgok pontos kimenetelét, hanem egy feltételes hipotézis, melyet a valós eseményekhez kell igazítani. Ez alaptétel mindenkinek, aki kicsit is ismeri a marxizmus módszerét.

Az 1939-es finnországi háborúval kapcsolatban Trockij ezt írta:

„Mindazok, akik pontos jóslatokat kívánnak konkrét eseményekről, forduljanak az asztrológusokhoz. […] Többször is letisztáztam a prognózisom feltételességét; hogy csupán egy sok-sok különböző kimenetel közül” (Balance sheet of the Finnish Events, In Defence of Marxism, 234. o. )

Ezen szavak kristálytiszták. De még így sem tudták felismeri a Negyedik Internacionálé ún. vezetői, akik úgy tettek, mintha Trockij szavai kőbe volnának vésve, és nem lehetne őket megváltoztatni a változó körülmények fényében.

Ez a marxizmus szöges ellentéte, és botrányos ellentmondásban van mindennel, amiről Trockij írt. Persze Trockij eredeti jóslatai sem voltak teljesen hamisak. Ellenkezőleg, a világ helyzetének elemzésében azt mutatta, hogy sokkal mélyre menőbb felfogása van, és jobban tudja megjósolni az eseményeket, mint akármely másik vezető.

A burzsoá politikus közül a messzebbre látók tisztán megértették egy ekkora háború által implikált forradalom veszélyét. A németországi francia nagykövet, Coulondre ezt mondta Hitlernek 1939 augusztus 25-én: „Félő, hogy ennek a háborúnak csakis egy igazi győztese lesz – Mr. Trockij”

Persze Coulondre csak Trockijban személyesítette meg a forradalmat. De az események valós lefolyása másmilyen volt a háború kimenetele miatt.f

Trockij meggyilkolása

Trockij meggyilkolása halálos csapást mért a fiatal és tapasztalatlan Negyedik Internacionáléra. Trockij vezetése nélkül a többi vezető teljesen haszontalannak bizonyult.

Érdekes megjegyzés, hogy Sztálin, mivel tapasztalt volt a bolsevizmusban, meg tudta érteni, hogy milyen nagy veszélyt jelenthetett még csak egy kis nemzetközi forradalmi mozgalom a rezsimének; meg tudta érteni Trockij kulcsfontosságú szerepét a Negyedik Internacionáléban.

Amikor az ügynökei arról panaszkodtak, hogy túl sok pénzt és időt szánnak egyetlen személy meggyilkolására, Sztálin azt válaszolta, hogy tévednek – Trockij nélkül a Negyedik Internacionálé semmi, mert, ahogy ő is mondta, „nincsenek jó vezetőik”. Igaza volt.

A szóban forgó vezetők, amikor egy teljesen új szituációval találták szemben magukat, képtelenek voltak alkalmazkodni, és teljesen letértek a forradalmi útról. Ennek halálos következményei voltak az új Internacionálé fejlődésére.

A háború úgy alakult, hogy senki nem tudta volna azt megjósolni, még a legragyogóbb elmék sem. És a háború kimenetele – főleg a sztálinizmus megerősödése – teljesen megdöntötte Trockij 1938-as perspektíváját.

De nem csak Trockij nézőpontja lett megcáfolva, hanem az imperialistáké – Roosevelt és Churchill – is, Hitleréről és Sztálinéról nem is beszélve, akik minden idők legnagyobb hibáit vétették. A Szovjetunió és Náci Németország közti háború volt a legdöntőbb esemény, ami meghatározta az egész helyzetet.

Sztálin baklövése

Sztálin, az ún. „hadügyi géniusz” valójában hatalmas veszélybe helyezte a Szovjetuniót. Az állam már az 1941-es német megszállás előtt is nagyrészt védtelen volt a Sztálin által a hadseregen 1937–38-ban végrehajtott tömegtisztogatások miatt.

Amikor a német hadvezérek kételkedtek abban, hogy jó ötlet megszállni a Szovjetuniót, mivel halálos hiba lenne két fronton háborúzni, Hitler azt válaszolta, hogy a Szovjetunió már nem jelent problémát, mert nincsenek jó hadvezéreik.

A nagyhírű 1939-es Hitler–Sztálin paktum valójában csak a Szovjetunió részéről volt egy defenzív lépés. Azzal, hogy meg nem támadási egyezményt kötött Hitlerrel, Sztálin azt hitte, elkerülheti egy esetleges német megszállás fenyegetését – rosszul hitte.

A Szovjetunió német megszállása 1941 nyarán meglepetésként érte Sztálint. A Szovjetunió népe fizette a legsúlyosabb árat.

Az imperialisták abban reménykedtek, hogy a Németország és Szovjetunió közti háború mindkét fél kifáradásához fog vezetni – így az amerikaiak és britek az utolsó pillanatban közbeléphetnek majd, és learathatják a babérokat.

A Második világháború európai színtere abban merült ki, hogy a sztálinista Oroszország és Hitler Harmadik Birodalma élet–halál harcot vívnak egymással, felfegyverezve Európa összesített erőforrásaival.

Eleinte a Szovjetunió helyzete reménytelennek tűnt.

Trockij figyelmeztetett, hogy a Szovjetunióra háború esetén leselkedő legnagyobb veszély az egy imperialista hadsereg (pl. az amerikai) poggyászában cipelt tömkelegnyi olcsó termék lesz. De a dolgok máshogy alakultak. A német megszállás tömeggyilkosságok, koncentrációs táborok, és gázkamrák formájában jött el. A nácik az ember alatti fajnak tekintették a szovjet népet, és úgy is bántak velük.

Eredményként – még Sztálin és a bürokrácia bűneinek ellenére is – a szovjet tömegek felsorakoztak az Októberi forradalom győzelmeinek védelmére, és megdöbbentő bátorsággal harcoltak a megszállók ellen. Dacolva a sorsukkal, a Vörös Hadsereg megállította a nácik megszállását, és azzal a lendülettel végzetes csapást mértek Hitlerre.

Ez kulcsfontosságú volt, és gyakorlatilag az egész helyzetet a feje tetejére állította. Óriási presztízzsel szolgált a Szovjetuniónak, és egy teljes történelmi korszak erejéig megerősítette a sztálinista rezsimet – cáfolva Trockij jóslatait.

Emiatt a sztálinisták továbbra is irányításuk alatt tudták tartani a tömegmozgalmakat, elárulva a háborút követő forradalmi hullámot.

Ez a történelmi árulás biztosította a gazdasági felépülés előfeltételét, mely a háború utáni fellendüléshez vezetett: a kapitalizmus soha nem látott fejlődésbe kezdett. Ez új életet lehelt a már haldokló kapitalista rendszerbe.

Ahelyett, hogy a sztálinizmust megdöntötték – ahogy Trockij gondolta –, új erőre kapva tért vissza a háborúból. A Vörös Hadsereg szétzúzta Hitler hadait, és elfoglalta Kelet-Európa nagy részét.

Két nagyhatalom lépett fel a világ színére: A Szovjetunió és az Egyesült Államok, mely utóbbi az uralkodó imperialista erővé vált.

Amerikának soha nem kellett keresztül mennie azon a rettenetes pusztításon, melyet Európa a háború alatt megélt. Az ipara egy darabban túlélte a háborút, a kincstára tele volt.

Alá tudta támasztani az európai kapitalizmust is, biztosítva annak a szükséges gazdasági segélyeket, ezzel egy gazdasági fellendülést indítva – teljes ellentétben azzal, ami az Első világháború után történt.

Mindez azt jelentette, hogy Trockij 1938-as perspektíváját megcáfolta a történelem. Ha Trockij élt volna, minden bizonnyal átdolgozta volna azt, és ennek fényében orientálta volna újra mozgalmát.

De a Negyedik Internacionálé vezetői – Cannon, Hansen, Pablo, Maitan, és Pierre Frank –, és támogatóik hatalmas kudarcot vallottak. Nem tudtak felnőni a feladathoz. Képtelenek voltak Trockij módszerét megérteni, névlegesen a marxizmus módszerét; egyszerűen csak az idejét múlt 1938-as perspektívát ismételgették, mintha mi sem történt volna.

Esztelen papagájokként ismételgették Trockij szavait, mintha megállt volna az idő. Soha nem értették meg Trockij dialektikus módszerét, és a perspektívák megközelítését.

A szemük előtt lévő igazság tagadása egy sor hibához vezetett, mely mindent elsöprő válságot okozott az Internacionáléban.

A vezetőség fontossága

A történelmi materializmus marxista módszere objektív tényezőkben keresi a történelem alapvető erőit – főként a termelés eszközeinek fejlődésében. De a történelmi materializmus soha nem tagadta a szubjektív tényező vagy az egyének szerepét a történelemben.

Sok párhuzam van a nemzetek közötti háborúk és az osztályharc között. Egy háborúban kulcsfontosságú a jó hadvezérek tényezője, ami akár döntő is lehet. Magától értetődő a jó hadvezérek fontossága akkor, amikor a hadsereg támad. De a vezetőség minősége még fontosabb akkor, amikor a sereg visszavonulni kényszerül.

Lehet jó hadvezérekkel szépen végrehajtani egy visszavonulást, minimalizálva a veszteségeket. De a rossz hadvezérek vereségbe fullasztják a visszavonulást.

Pontosan ez történt a Negyedik Internacionáléval: A teljes képtelenségük szövődményeként a vezetőség visszavonulásra kényszerült, mely szükségszerűen vereséghez vezetett. A rossz módszereikkel sikerült elpusztítaniuk azt a mozgalmat, melyet Lev Trockij véres verejték árán, nagy nehezen felépített.

Ted Grant szerepe

Az egyetlen irányzat, ami akármennyi hitelességgel kecmergett ki a trockizmus ezen egzisztenciális válságából, az a brit Munkások Nemzetközi Ligája [Worker’s International League] (későbbi Forradalmi Kommunista Párt; RCP) volt.

Egyedül ők voltak képesek helyesen megítélni a helyzetet és levonni a jó következtetéseket; egyedül nekik van akármennyi joguk arra, hogy úgy tekintsenek rájuk, mint Trockij módszerének valódi védelmezői, és hagyatékának legitim örökösei, folytatói.

Lenin volt Marx és Engels halála után a marxizmus valódi védelmezője. Lenin halála után ez a szerep Trockijra szállt. Hasonlóan, Trockij halála után Ted Grant vált az eszméi és módszere valódi védelmezőjévé.

Nem tehetjük meg, hogy részletesen elemezzük ebben a dokumentumban Ted életét és munkásságát. Nagyvonalas elemzésre korlátozzuk magunkat. Egy teljeskörűbb elemzésért ld. Alan Woods: Ted Grant, The Permanent Revolutionary.

Ted Johannesburgban csatlakozott a trockijista mozgalomhoz 1929-ben. 1934-re a Dél-afrikai Köztársaságból Nagy Britanniába emigrált szélesebb láthatárért kutatva.

Ott találkozott a Független Munkáspártban [Independent Labour Party, ILP] dolgozó trockijistákkal. De ahogy kezdtek elfogyni a lehetőségek az ILP-ben, Trockij tanácsára a fiatal elvtársak a Munkáspárton belül kezdtek dolgozni, főleg annak ifjúsági ágán.

1937-ben dél-afrikai elvtársak egy új csoportja érkezett Londonba, csatlakozva Tedhez és Jock Hastonhoz a Militant csoport Paddington-i sejtjében, köztük Ralph Lee. Ők váltak a szervezet messze legaktívabb tagjaivá.

A vezetőség módszere tükrözte a Militant csoport nagyrészt kisburzsoá természetét Ez tipikus volt a kis kör mentalitásra, pitiáner cselszövögetésekkel, és nem sok kapcsolattal a munkásosztályhoz. Ez folyamatos szakadásokhoz vezetett 1934-től kezdődően.

1937 végén nyolc tag úgy döntött, hogy megalapítanak egy új szervezetet, a Munkások Nemzetközi Ligáját [Worker’s International League] (WIL).

A WIL megalapítása döntő szakadást jelentett az előző kor régi „trockijista” szervezeteivel, és az irányzatunk valódi eredetét jelölte, a valódi trockijizmus kezdetét Nagy-Britanniában.

Ted gyorsan a csoport kulcs teoretikusává, politikai titkárává, és újságának, a Socialist Appeal-nek szerkesztőjévé vált.

Levelezés Trockijjal

A WIL megalapítása után hat héten belül, 1938 február 12-én levelet küldtek Trockijnak Mexikóba, értesítve őt arról, hogy a csoportnak sikerült sajtóorgánumot létrehoznia.

Trockij kellően meglepett volt. 1938 április 15-én Trockij levelet írt Charles Summernek Nagy-Britanniába, akivel Trockij 1937 óta tartotta a kapcsolatot. Ebben a levélben értesítette őt James Cannon tervezett útjáról Nagy-Britanniába, ahol segítene megalapítani a Negyedik Internacionálé szekcióját.

Nem sokkal később, júniusban, a WIL elkészült Trockijnak a Spanyolország leckéi c. könyvének új kiadványával, melyhez Ted Grant és Ralph Lee írták a bevezetést. Trockijnak is büszkén küldtek egy darabot.

1938 június 29-én Trockij ismét levelet írt Charles Summernek, mely tele volt dícséretekkel a WIL felé: „Megkaptam a Spanyolországról szóló röpiratom egy általatok kiadott példányát, a te kiváló bevezetéseddel együtt” – írta.

Trockij ismét gratulál a WIL elvtársainak: „Nagyon jó forradalmi ötlet volt megalkotni egy saját nyomdászatot” A levelét így fejezi be: „Meleg üdvözleteimet küldöm neked és barátaidnak”

Trockij levele kiváltképp jelentős a történetünkben. Először is: ez a levél sehol nem jelenik meg Trockij irataiban. A Pathfinder Press adta közre, az amerikai SWP kiadója. A levél minden bizonnyal az ő tulajdonukat képezte.

A levél csak 2018-ban bukkant fel, és teljes véletlen folytán került hozzánk. Valóban rendkívüli sorsfordulás volt, amiért örökké hálásak vagyunk. Ez a rejtegetett levél, mely a WIL-t dícséri, a rég elveszett születési anyakönyvünknek tekinthető. Ez az egyetlen levél, amiben Trockij maga utal a WIL-re, ráadásul ilyen jó fényben.

A levelet a SWP vezetői (kifejezetten Cannon) szándékosan rejtegették annak érdekében, hogy lekicsinyítsék a WIL-t – ahogy később látni fogjuk, személyes érdekekből és rosszindulatból.

Cannon ártalmas szerepe

1938 augusztusán James Cannon Nagy-Britanniába látogatott azzal a céllal, hogy egyesítse a különböző trockijista szervezeteket a Negyedik Internacionálé megalapítása előtt.

Ebben az időben négy csoport volt Nagy-Britanniában: A Forradalmi Szocialista Liga [Revolutionary Socialist League] (C. L. R., James, Wicks, és Dewar vezetésével); a Militáns Csoport [Militant Group] (Harber és Jackson vezetésével); egy csoport Skóciában, a Forradalmi Szocialista Párt [Revolutionary Socialist Party] (Maitland és Tait vezetésével); és a WIL (Ralph Lee, Jock Haston, és Ted Grant vezetésével).

De ezen csoportok mind nagyon különbözően közelítették meg a politikát, a nyílt munkától kezdve az entrista taktikáig – ezen taktikák alkalmazásában is nézeteltéréseik voltak. Ezek az egyet nem értések legyőzhetetlen nehézségeket okoztak a gyakorlati közös munkában.

Hogy ezeken felül lehessen kerekedni, ahhoz először szükségesek voltak mélyre menő viták megtartása taktikáról, programról, és a közös vezérvonal megállapításáról. Erre az alapra lehetett volna aztán építeni az egységet.

De ezt Cannon figyelmen kívül hagyta, és megpróbálta ezen csoportokat tisztán szervezeti, bürokratikus alapon egyesíteni. Nem tulajdonított sok jelentőséget az irányzatbeli különbségeknek.

Cannon tehát előhívott egy Egységkonferenciát a csoportok között, hogy rájuk erőltesse a formális egyesítést. Bár a WIL beleegyezett a részvételbe, ellenezték a hamis egységet, mely mögött nem állnak valódi beszélgetések és viták; ha ilyen sekély egység születik, akkor ez elkerülhetetlenül jövőbeni szakadásokhoz fog vezetni.

De Cannon minden áron egységet akart. Tehát nem történt semmiféle megbeszélés politikai perspektívákról vagy taktikai nézeteltérésekről a konferencián. Ezek helyett minden csoport meg lett kérve, hogy írjanak alá egy Béke és egység egyezmény c. dokumentumot, melyet Cannon írt. Mindössze 20 percet kaptak a döntés meghozására.

A WIL úgy döntött, hogy ez a megközelítés alaptalan, és kimaradt az „egységes” szervezetből.

A következő hónapban, 1938 szeptemberén, Párizsban megtartásra került a Negyedik Internacionálé alapító kongresszusa.

Bár kívül állt az „egységes” szervezeten, a WIL szekciójává akart válni a Negyedik Internacionálénak – ha nem is teljes értékű szekcióvá, legalább szimpatizánssá. Cannon támogatta a szimpatizáns szekció ötletét, és a WIL meg lett kérve, hogy küldjenek delegációt az alapító kongresszusra. Sajnos anyagi okokból nem állt módukban küldeni senkit. Helyette adtak egy dokumentumot az álláspontjukról egy másik szervezet küldöttjének, hogy adja tovább a kongresszusnak.

Cannonnak megváltozott a véleménye a kongresszusig. Megsértődött azon, hogy a WIL nem egyesült a többi csoporttal, és a kongresszuson kihasználta a lehetőséget arra, hogy rágalmazza a WIL-t, és szabotálja erőfeszítéseiket az Internacionáléhoz való csatlakozásra. A WIL üzenete nem volt a kongresszus küldöttjei között ismertetve. Ez egy utálatos gesztus volt, ami rámutatott Cannon valódi módszereire.

Az alapító kongresszus végül az új, egységes szekciót támogatta a hivatalos brit szekcióként, mely a Forradalmi Szocialista Liga [Revolutionary Socialist League; RSL] néven lett ismert.

Cannon úgy értesítette Trockijt a jelentésében, hogy a WIL „hozzáállását elítélte a nemzetközi kongresszus”. Egy „erős és határozott kiállás” mellett érvelt a WIL ellen, és hogy „semmilyen esetben sem ismerjük el legitimitását”. Viszont arra panaszkodott, hogy az RSL „nem volt hozzászokva a »brutális« (lényegében bolsevik) bánásmódunkhoz azokkal a csoportokkal, akik szakadással játszadoznak”. (James P. Cannon, Impressions of the Founding Conference, 1938 október 12.)

Az utolsó megjegyzés mindent elmond Cannon módszereiről. Pontosan így bánt Cannon az olyan emberekkel, akik az SWP-n belül kiálltak ellene. Az ilyen módszerek elfogadottá váltak az ún. Negyedik Internacionálé bürokrata vezetőségében.

Nem áll rendelkezésünkre Trockij válasza Cannon rágalmaira. Úgy néz ki, ignorálta őket. Mivel nem volt más első kézből kapott információja, inkább megvárta, mi sül ki az egészből. Tisztán látható volt, hogy Trockij – aki soha nem alkotott túl korán véleményt – nem akart ítélkezni a WIL felett, melyet korábban már nyíltan dícsért is. Trockij soha nem támadta a WIL-t, bár ezt szeretik a szektariánusok mondogatni. A valóság az, hogy Trockijtól csak dícsérő szavak maradtak fenn a WIL kezdeményezéseire.

„Attól kezdve” – írja Ted Grant – „Cannon mély ellenszenvet táplált a WIL és annak vezetősége felé, aminek a jövőben következményei voltak” (Ted Grant, History of British Trotskyism, 63. o.)

Ez az ellenszenv, ami később mérges gyűlöletté vált, tisztán látható Cannon későbbi állításából:

„Ezen velejéig romlott Haston-fakció minden bűne és hibája közvetlenül visszavezethető az eredetére egy alaptalan érdekcsoportosulásként 1938-ban. Amikor abban az évben kicsit később Angliában jártam, az Első Világkongresszus estéjén lehordtam a Lee-Haston fakciót azzal, hogy születésétől fogva alaptalan volt. Soha nem volt még egy cseppnyi bizalmam se bennük a további fejlődésük során; nem érdekelt, hogy éppen milyen téziseket írtak vagy szavaztak meg.” (Cannon, Speeches to the Party, 296–297. o.)

Ez magában foglalja Cannon teljes hozzáállását. Ha csak a Negyedik Internacionálé „vezetői”-t nézzük, talán James Cannon volt közülük a legjobb. De Trockij halála után úgy látta magát mint a vezető: az egyetlen személy, aki feljogosult Trockij örökségének képviselésére.

De nem volt alkalmas erre a feladatra. Cannon nem volt teoretikus. Még büszke is volt erre! „Keményen lecsaptam bárkire, aki valaha is teoretikusnak hívott engem” – magyarázta. (Cannon, Writings & Speeches 1940–43, 360. o.)

Gyakorlatilag „szervezeti ember” volt – beszűkült látókörű végrehajtó, a marxizmust csak a legalapabb szinten értette. Mivel nem értelmezte az elméletet, képtelen volt komoly válaszokat adni a kritikusainak, ehelyett inkább csak lehordta őket a leggyűlöletesebb nyelvezettel, és – ha szükséges volt – adminisztratív intézkedéseket is tett az elhallgattatásukra. A továbbiakban kihangsúlyozta a „keményember” szerepét:

„Amikor kilenc év után elhagytam a Kommunista Pártot, első osztályú fakciós huligán voltam. Ha nem lettem volna az, mégis hogyan élhettem volna túl? Amikor valaki harcolni akart, engedtem. Ennyi volt az egész egzisztenciám”

Ez tisztán látszott a Schachtmannal és az SWP-n belüli ellenzékkel folytatott vitáiban 1939–41-ben, amiket Trockij súlyosán kritizált. Később Cannon beismerte, hogy Trockijnak volt igaza, és ő tévedett:

„Szerintem Trockijnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a Cannon és Abern közti elhúzódó harcban Cannon van a történelem jó oldalán. De ez nem jelenti azt, hogy mindenben igazam volt. Nem, nagyon sok mindenben tévedtem, például a módszereimben, a türelmetlenségemben, és a gorombaságomban az elvtársakkal való eljárásban, mellyel eltaszítottam őket.”

Más szavakkal mondva, Cannon egyenes a zinovjevizmus rossz iskolájából jött, mely rendszeresen alkamazott erkölcstelen szervezeti manővereket az ellenfelek elhallgattatására, ordítozva szidva őket ahelyett, hogy türelmesen meghallgatná az érveiket, ahogy Lenin és Trockij is tette.

Az, hogy az alapító konferencia az RSL-t támogatta és a WIL-t szidalmazta, hamar hibának mutatkozott.

Alig száradt meg a tinta a Béke és egység egyezményen, amikor már kezdtek megjelenni a repedések az „egységes” RSL falain. Ezek a repedések szakadásokká tágultak. Az RSL még az év vége előtt elszakadt. A „baloldaliak” hamar követték őket, megalapítva a saját Forradalmi Munkásligájukat [Revolutionary Worker’s League; RWL]. Általános lebomlás következett.

A WIL írt egy nyilatkozatot, melyben így magyarázott:

„Újra felállt a régi szituáció, csak most még kaotikusabb, mint a múltban akármikor volt. A mozgalmunk továbbra is »vezértisztek«-ből állt, de nem volt egy katona sem”

Cannon bánta ezt a tényt, de soha nem volt felkészülve, hogy szembenézzen vele. Ellenben a WIL egy erősebb lett.

Ahogy a WIL egy jelentése írja:

„Ezen időszak alatt a WIL folytatta munkáját, meggyőződve arról, hogy a brit trockijizmus zsákutcájából az az egyetlen kiút, ha hátat fordítunk a régi klikkes lelkületnek és kispolgári környezetnek, és új munkásokat vonzunk be a mozgalmunk soraiba. Kétségtelen, hogy okozott nehézségeket a Nemzetközi Titkárságtól jövő szidalmazás. De mivel nekünk volt a helyes politikánk és helyes hozzáállásunk, az általános harmónia sorainkban felruházott minket, hogy jobban orientáljuk és szervezzük kádereinket. Egy új fázis kezdődött mozgalmunk fejlődésében”

Az Internacionálé New Yorkba költözik

Amikor 1939 szeptemberén kitört a háború, eldöntötték, hogy a Negyedik Internacionálé központját New Yorkba költöztetik. Ez azt jelentette, hogy a háború alatt gyakorlatilag az SWP igazgatta az Internacionálét, Cannon engedelmes strómanjával, Sam Gordonnal az élén Adminisztratív Titkárként.

Európa Hitler általi megszállása miatt az ottani szekciók föld alá kényszerültek, vagy teljesen megszűntek. Ahol sikerült működniük, ott is politikai zűrzavar és egyet nem értések uralkodtak. A valóságban New York és az európai csoportok roncsai között alig volt kapcsolat.

Nézeteltérések voltak főleg Trockij proletár hadipolitikáját illetően, melyet széleskörűen elleneztek. Néhány szekció még a „szociálpatritizmus” vádjával is támadta Trockijt.

Ez nem másodrangú nézeteltérés volt. A proletár hadipolitika egy kifejezetten fontos hozzájárulása volt Trockijnak a Második világháború kitörésének idején. Lenin „forradalmi defetizmus” politikájának volt ez folytatása. A különbség abban rejlik, hogy míg Lenin politikája a káderek felé irányult, Trockijé a tömegek felé. Trockij amellett érvelt, hogy a forradalmároknak alkalmasítani kell programukat, ahogy a szükség megkívánja, és figyelembe kell venniük a munkásosztályban jelen lévő defenzív hangulatokat. Bár az imperialista háborút elleneztük, kapcsolatot kellett teremtenünk azon munkásokkal, akik küzdeni akartak Hitler ellen.

A munkásosztály nem vethet bizalmat a kapitalistákba. Nem voltak pacifisták, és szükségük volt egy saját forradalmi hadiprogramra, mely lényege abban állt, hogy a munkásoknak át kell venniük a hatalmat és forradalmi háborút kell folytatniuk a fasizmus ellen.

De a Negyedik Internacionálé számos szekcióját megfertőzte a szektásság, az előző korszak maradványa.

A brit RSL – ne felejtsük, a Negyedik Internacionálé hivatalos szekciója – egyenesen szembeszegült a politikával, míg a belga szekció eltörölte az összes utalást arra Trockij 1940-es kiáltványának saját kiadványából. A franciák is kihagytak ezt-azt, mint az Európai Titkárság is, Marcel Hic és letartóztatása után Raptis (Michel Pablo) vezetésében. Ahogy látjuk, az ezen politikával való szembeszegülés – mely a szektás tendenciákat tükrözte – egészen a Negyedik Internacionálé legtetejét is elérte.

Volt egy, a Nemzetközi Titkárság részére írt, „AM” szignójú levél A proletár hadipolitikáról: az öregember megölte a trockijizmust? címmel. A levélben a feltehetőlegesen francia vagy belga író „tiszta és egyszerű sovinizmus”-sal vádolta Trockijt. Hasonlóan folytatta: „Nyíltan és őszintén fel kell tennünk a kérdést, hogy továbbra is viselhetjük-e a »trockijista« jelzőt, amikor a Negyedik Internacionálé vezetője a szociálsovinizmus mocsarába vonszolta azt.”

Ez kellően szemlélteti a teljes zűrzavar állapotát, ami akkoriban a Negyedik Internacionálé soraiban uralkodott.

Az RSL bukása

Mire Trockij meghalt 1940 augusztusán, az RSL szánalmas helyzetben volt. Ugyanabban az évben, a Negyedik Internacionálé vészhelyzeti konferenciája sajnálkozott azon, hogy „Nagy-Britanniában a hivatalos szekciónkon kívül nem kevesebb, mint négy csoport állítja, hogy a Negyedik Internacionáléhoz köthető”. Optimista módon a határozat kimondta, hogy „a Negyedik Internacionálé vészhelyzeti konferenciája tárt karokkal várja a jövendő egyesült brit szekciót”. (Documents of the Fourth International, 359. o.)

A probléma az volt, hogy az RSL szektás csoportosulás volt. Elutasította Trockij proletár hadipolitikáját, és a Munkáspártban végzett entrista munkája teljes fétissé vált, miután a Munkáspárton belüli élet teljesen összeomlott. Az RSL munkássága nagyrészt belső körökben folytatott beszélgetésekben merült ki, ami jól mutatja az elszigetelődésüket. Gyakorlatilag „undergound” szervezet lettek – bár ezt senki nem vette észre.

Ezzel szemben a WIL elvtársai fejest ugrottak a munkába, amikor a háború kitört 1939 szeptemberén, alkalmazkodva az új helyzethez. Ezen időszak alatt a WIL elvtársai végezték a leghatásosabb forradalmi munkát a Negyedik Internacionálé összes csoportja közül, lelkesen és tehetségesen alkalmazva a proletár hadipolitikát. Ezt hatásosan tették a gyárakban és a hadseregen belül is, a világ egészén példátlan méretarányban.

A WIL vált a kor legsikeresebb trockijista csoportává, azzal, hogy Trockij módszerét alkalmazták. Megértették az eszméket és a taktikájuk rugalmasságát tanúsították. Ez a megközelítés a Ted Grant által írt Preparing for Power c. dokumentumban (Worker’s International News, 5. kötet, 6. szám, 1942) volt körvonalazva, továbbá Grant válaszában az RSL-nek. (The Unbroken Thread, 11. o.)

Ahogy a háború folytatódott, az RSL szektarianizmusa egyre jobban megszégyenítette az amerikaiakat, főleg Cannont. Nem csak visszautasították a proletár hadipolitikát – a tagság követelményévé tették ezen politika visszautasítását! A tagság 1943 nyarára 23-ra csökkent, a szervezet gyakorlatilag összeomlott. Tenni kellett valamit, de Cannon miatt eközben nem szabadott beismerni, hogy a WIL-nek a kezdetektől fogva igaza volt. Ezt egy sor manőverrel oldották meg.

Egészen már 1942 júniusán azt írta a nemzetközi vezetőség az RSL-nek, hogy minél hamarabb egyesüljenek a WIL-lel. Bár az RSL visszautasította az egyesülést, belementek egy sor politikai vitába. De ezek a viták csak megsokszorozták a nézeteltéréseket.

A Nemzetközi Titkárság érdekelt volt abban, hogy a problémát szervezeti eszközökkel orvosolják. Ezért kezdtek el Gerry Healy-vel együttműködni, aki maga is régóta táplál ellenszenvet a WIL és annak vezetői, Grant és Haston ellen.

Gerry Healy

Healy a WIL alapító tagja volt. Volt egy bizonyos szerveződési képessége és energiája, de szembetűnően instabil része volt a szervezetnek. Jellemző volt rá, hogy a szervezetből való kilépéssel zsarolja a vezetőséget. Az ultimátumai és a belharcai ellenére mindig visszatért annak reményében, hogy a szerveződési tehetségének hasznát vehetik majd.

Aztán 1943 februárján, a Központi Bizottság egyik ülésén, Healy megint kilépett, mondván, hogy az ILP-hez fog csatlakozni, mivel „képtelenség” volt „folytatni a közös munkát J. Hastonnal, M. Lee-vel, és E. Granttal” Miután elhagyta az ülést, egyhangúan kitiltotta őt a Központi Bizottság.

Ezután még egyszer visszalépett a szervezetbe, de a korábbi tevékenysége miatt nem kaphatott semmilyen felelős pozíciót. Ez csak mélyítette a vezetőség ellen ápolt ellenszenvét. Eredményként saját fakciót épített a WIL-en belül – a Nemzetközi Titkárság és Cannon nevében, akikkel 1943-ban lépett kapcsolatba.

Az RSL összeomlása miatt a Nemzetközi Titkárság kénytelen volt közbelépni, és annak maradványai közt kötött nevetséges „érdekházasságok” révén újraalapítani azt. Ezt követően a WIL-lel folytatott „tárgyalások” a Forradalmi Kommunista Párt [Revolutionary Communist Party] (RCP) megalapulását eredményezték 1944 márciusán.

Az RSL állapota miatt az egyesülés a WIL teljes hatalomátvételét jelentette. Ezt az tükrözte, hogy az 1944-es RCP Alapítókongresszuson a WIL-nek 52, míg az RSL-nek csupán 17 küldöttje volt, azok is a legkülönbözőbb fakciókból.

Aztán az egyesülés után pár hónappal készülőben volt egy kampány az Internacionálé vezetősége által, hogy elhiteltelenítsék az RCP vezetőségét. Az SWP nemzetközi bulletinjében (1944. június) megjelent egy jelentés az RCP Alapítokongresszusról, mely hibákat, torzulásokat, rágalmakat, és alaptalan kritikákat tartalmazott a brit vezetőség ellen, „nemzeti színezetű eltérés”-sel vádolva őket.

„Természetesen” – állítja a jelentés – „a vezetőség átviszi az RCP-be az össze pozitív és negatív jellemzőjét is, melyek a WIL-ben kötődtek hozzá”

Az RCP vezetősége hamar válaszolt erre az ellenséges hangvételű „jelentés”-re. Egy égető választ küldtek az SWP vezetőinek, mely részekre szedve megcáfolta a rágalmakat.

A levélben támadták is az SWP-t, az alattomos módszereik alapján – ez szemlélteti az Internacionálén belüli bizalmatlanságot.

Az RCP válasza így végződött:

„Hadd fejezzük be ezt a levelet azzal, hogy kimondjuk, nem szívesen írjuk ezen sorokat. Nagy vonakodással vettünk el időt az időszerűbb politikai feladatoktól. Ha a hangsúly élesebbnek tűnik, mint azt néhány elvtárs szükségesnek gondolja – annyit mondunk, hogy finoman fogalmaztunk. A helyzetet lekicsinyíteni, és nem eltúlozni szándékozzuk. A konfliktus teljes mértékben Stuart [Sam Gordon] és a közvetlen barátainak felelőssége. Mi hűséges nemzetközi együttműködést kívánunk az SWP-vel és annak vezetőségével, akikkel politikailag jórészt minden kérdésben egyet értünk. Viszont tiltakozunk az amerikai vezetőség, vagy annak egy szekciója ellen, abban, hogy szervezeti fakciójuk avagy klikk-vasuk van a brit tűzben. Ez Zinovjev nemzetközi módszere, nem Trockijé” (Kiemelés az eredetiben)

Ezt a levelet az RCP Politikai Bizottsága nevében írták alá, és 1945 januárjára keltezték.

Semmi kétség, Cannon sértésként tekintett az RCP levelére; most határozottabb volt, mint valaha, hogy bármi áron elpusztítsa a „hűtlen” brit vezetőséget.

Morrow és Goldman

Mivel az Internacionálé vezetősége – főleg az SWP vezetősége – nem akarta felismerni a valóságot, egy ellenzék kezdett kialakulni 1943 vége felé az SWP két vezetője, Albert Goldman és Felix Morrow körül.

Morrow és Goldman elutasították az SWP vezetőségének állításait, miszerint a háború után kizárt dolog a burzsoá demokrácia fennmaradása.

Az SWP 1943 októberi plénumán a többségi határozat kimondta: „Európát, kit ma a nácik tartanak rabigában, holnap nem különb angol-amerikai imperializmus fogja lerohanni”, ahogy „az angol-amerikai nagyvállalatok gyámságában hadi monarchikus-papi diktatúrákat” vezetnek majd be.

Így folytatódott: „a választás a Roosevelt-Churchill nézőpontból vagy egy Franco-féle rezsim, vagy a szocialista forradalom szelleme” (Fourth Internationale, 4. köt. 11. sz., 1943. december)

A későbbi határozat, mely az SWP hatodik konferenciáján lett elfogadva 1944 novemberén, így magyaráz:

„A burzsoá demokráciát, mely a kapitalizmus felemelkedésével, térnyerésével, és az osztályharcok moderációjával – ami megteremtette az alapot az osztályok közti együttműködésre a fejlettebb kapitalista országokban – virágzott, ma végnapjait járja Európában. Az európai kapitalizmus halálos kínjában kiengesztelhetetlen, véres osztályharcoktól sebesült. Az angol-amerikai imperialisták tudják, hogy a demokrácia ma összeférhetetlen a kapitalista kizsákmányolás fennmaradásával.” (Fourth Internationale, 5. köt. 11. sz., 1944. december)

Ellenben Morrow és Goldman amellett érvelt, hogy a burzsoázia használhat burzsoá-demokrata módszereket az esetleges európai forradalom elhárítására. Abban is hittek, hogy ha adott a Vörös Hadsereg győzelme, a sztálinizmus meg fog erősödni, nem pedig gyengülni, ahogy azt az SWP vezetői gondolták. Továbbá abban is hittek, hogy a Negyedik Internacionálénak lelkesen harcolnia kell a demokratikus és átmeneti követelményekért.

Morrownak és Goldmannek igazuk volt abban, hogy az 1938-as perspektíva megváltoztatását követelték, és kritizálták az SWP vezetőit. Mindenesetre érezték, hogy jó úton haladnak előre egy alternatíva bemutatásában.

A trockijizmus erejeinek gyengesége miatt Morrow és Goldman egy idő után amellett is elkezdtek érvelni, hogy a trockijista csoportoknak be kell lépniük a tömegszervezetekbe. De nem voltak megerjedve vagy még kifejlődésben sem voltak ezekben a szervezetekben az ellenzéki vonalak, így ennek a megközelítésnek nem volt alapja.

Bármi is legyen a Morrow–Goldman álláspont hiányossága, ettől függetlenül legalább megpróbálták újraértékelni a helyzetet, látván a háború alakulását. Az álláspontjuk sok téren a jó irányba mutatott. A probléma, mellyel szembe kellet néznie Morrownak és Goldmannek, az volt, hogy csak egy apró kisebbségét jelentették az SWP-nek; egy olyan pártnak, melyet a Cannon-rezsim uralt. Ha egy egészséges rezsim lett volna az SWP-ben, akkor az eszméiket talán demokratikusan megvitathatták volna, mely megalapozhatta volna a helyesebb álláspontra jutást.

Ami biztos, az az, hogy az álláspontjuk ezerszer helyesebb volt, mint a Cannon-vezetőségnek

A Cannon-rezsim

Viszont a Cannon-vezetőség nem változtatott álláspontján, és egyszerűen csak Trockij 1938-as perspektíváját ismételgették. A megváltozott körülmények ellenére tagadták a valóságot, és a homokba dugták a fejüket. Cannon még azt is letagadta, hogy a Második világháború 1945-ben véget ért.

A brit RCP kiállt ezen sületlenség ellen. Cannon viszont ezt nem tolerálta, és lehordta Morrow-t és Goldmant, valamint az RCP-t is.

Az SWP Országos Bizottságának gyűlésén 1945 október 6–7-én Cannon teljes támadásba kezdett. Következőképpen fejezte be beszédét, melynek elképesztően toxikus tartalma volt:

„Maguk egy blokkban vannak, és ezt már nyíltan is szégyenlik, de mi le fogjuk rántani a leplet a blokkról és minden másról, és a nemzetközi térre fogjuk vinni ezt a harcot. Maguk csak sorakoztassák fel a blokkjukat. Együtt fogunk működni azokkal, akik ugyanazokban az alapelvekben, programban, és módszerben hisznek, mint mi. És végig fogjuk csinálni ezt a harcot, és majd meglátjuk, hogy mi történik az Internacionáléban” (Cannon, Writings & Speeches, 1945-47, 181–183. o.)

Végül, mivel állandó zaklatással kellett szembenéznie, Goldmant elüldözték, Morrow-t pedig kitiltották az SWP-ből 1946-ban.

Ugyanazon a gyűlésen, amelyiken az RCP-t támadta, Cannon beismerte, hogy Zinovjev követője volt 9 évig, miközben az Amerikai Kommunista Párt vezetőségi tagja volt. „Engem, mint sok más vezetőjét az amerikai pártnak azokban az időkben, zinovjevistának lehetett nevezni” – vallotta be. Egy nagyon rossz iskola volt, és az ott tanult leckék vele maradtak élete végéig.

Az SWP-n belül gyakorolt módszerek szöges ellentétei voltak a brit szekció demokratikus rezsimére jellemzőknek. Az RCP-ben többségben voltak azok, akik nehezen értékelték újra a helyzetet. Egy olyan párt tagjai voltak, mely bíztatta az eszmék fejlődését, bármiféle bürokratikus akadályok és „szkepticista” rágalmak nélkül.

Eget rengető elemzések

Az Internacionálé egyetlen szekciója, amely képes volt helyesen újraértékelni a helyzetet, az RCP volt. Ted Grant elmagyarázta, hogy a szituáció teljesen különböző az 1940-ben körvonalazott helyzethez képest. Az új szituáció előre nem látott és nehéz elméleti problémákat okozott. Ted eget rengető elemzése a The Changed Relationship of Forces in Europe and the Role of the Fourth Internationale c. dokumentumban volt benne, amit az RCP Központi Bizottsága 1945 májusán fogadott el.

Ez a perspektíva kifejtette, hogy a politikai helyzet relatív stabilizációjának politikai premisszája éppenséggel egy lehetőség volt Nyugat-Európában. A forradalmi hullámot, melyet Trockij helyesen megjósolt, elárulták a sztálinista és szociáldemokrata vezetők.

Olaszországban és Franciaországban burzsoá kormányokba léptek, hogy megmentsék a kapitalizmust. A Negyedik Internacionálé sajnos túl gyenge volt ahhoz, hogy ezen változtathasson. Ez az árulás alapozta meg azt, amit Ted Grant „»demokratikus« alakú ellenforradalom”-nak hívott.

Ezt írta:

„A szociáldemokrácia megmentette a kapitalizmust az utolsó háború után. Ma két áruló »internacionálé« van a tőke szolgálatában – a sztálinizmus és a szociáldemokrácia”

[…]

„Az angol-amerikai imperializmus azon feladata, hogy visszaállítsa a »rendet« Európában, hogy újraalapítsa a tőke hatalmát, komplikált és ügyes manőverek formáját ölti. A népek legyőzése nehéz lesz ezen a szakaszon, és szükséges lesz a totalitárius uralom ellenében a »haladás«, a »reformok«, és a »demokrácia« jelszavainak csodaszerét használni az átverésükre”

A Szovjetúnió sorsáról amellett érvelt, hogy a háborús kimerültség, a Vörös Hadsereg tekintélye és támogatottsága, a Szovjetunió rokonszenvessége és támogatottsága mind nagyon nehézzé – ha nem egyenesen lehetetlenné – teszik a Szövetségeseknek a Szovjetunió megtámadását közvetlenül a háború után.

Ted ezeket az eszméket a The Character of the European Revolution c. irományában fejlesztette, kiadva 1945 októberén:

„Egy »demokratikus« szakasz  Európában nem a demokratikus forradalom szakaszának objektív szükséglete miatt fog megtörténni, hanem a régi munkásszervezetek vezetőinek árulása miatt […] Csak a forradalmi párt gyengesége és a sztálinizmus ellenforradalmi szerepe miatt van mozgástere a kapitalizmusnak. Látván, hogy gyakorlatilag lehetetlen a fasiszta vagy hadi diktatúra általi uralkodás, a burzsoázia felkészült egy váltásra, legalábbis ideiglenesen, a sztálini-reformista ügynökeik burzsoá-demokratikus manipulására. Ez nem demokratikus forradalmat jelent, hanem ellenkezőleg, egy megelőző, demokratikus ellenforradalmat a proletariátus ellen.”

Emiatt tudták felismerni és megérteni a készülőben lévő változásokat. 1945 elejétől fogva az RCP alapvető ideológiai ellentétben volt a nemzetközi vezetőséggel, akik képtelennek bizonyultak az új hatalmi egyensúlynak és a mozgalom új perspektívával való felfegyverzésének szükségességének megértésére.

Ragaszkodás a régi állásponthoz 

Az állítás, miszerint a burzsoá demokrácia képtelenség volt Európában, nem csak az SWP-ben volt elterjedve. 1944 februárján egy Európai Konferencia, melyet Franciaországban tartottak, és részt vettek rajta a francia, belga, görög, és spanyol csoportok, elfogadott egy dokumentumot, mely az SWP vonalát helyeselte a az európai perspektívákat illetően.

Persze egy kijavított hiba nem tragédia. De ha nem javítják ki, a hiba egy újabbhoz vezet, és az is még egyhez, s í. t. Így a hibák tendenciává válhatnak.

Pontosan ez történt. Cannon amellett érvelt, hogy a háborúnak még csak az első „szakasz”-a ért véget, és hogy a második szakasz – azaz egy Harmadik világháború – éppen készülőben van az imperialisták kezei által. Aztán egyből nagydobra verte a közeledő szovjetellenes imperialista háború hírét.

A Szovjetunió elleni elkerülhetetlen háború vonalát aztán egyre hangosabban ismételgették.

Ez az álláspontjuk azon tévhitükből is logikusan következett, hogy a Szovjetunió meggyengült a háború után. A valóságban a sztálinizmus hatalmas erőre kapva emelkedett fel hadi szempontból is; az érdekszféráját kiterjesztette a világ széles tömegeire.

Ahogy Ted Grant írta 1945 márciusán: „A világon a legjelentősebb esemény – és nem kevéssel – Oroszország felemelkedése, a történelemben először, a legnagyobb hadi nagyhatalomként Európában és Ázsiában”

De az SWP vezetői még mélyebbre süllyedtek hibájukba. Látva a sztálinizmus ún. gyengeségét, azt mondták, hogy a kapitalizmust még hadi közbelépés nélkül is vissza lehetne állítani a Szovjetunióban, „egyszerűen az angol és brit imperializmus összesített gazdasági, politikai, és diplomácia nyomásával”. (Idézve az RCP belsős bulletinben, 1946. augusztus 12.)

Egymást követték a nevetséges hibák.

Gazdasági perspektívák

Ezek a „vezetők” aztán tagadták, hogy lenne akármennyi lehetőség Európa gazdasági felépülésére.

E. R. Frank (Bert Cochran) ezekkel a szavakkal nyitotta meg 1946 novemberén az SWP 12. Országos Konferenciáját:

„A fennálló körülmények alatt Európa újjászületése és újjáépítése nagyon lassan fog történni; gyenge lesz vívmányaiban; még a háború előtti állapothoz sem lesz képes visszatérni; amerika gyámsága alatt Európa gazdasága stagnálásra és hanyatlásra kárhozott.” (Fourth Internationale, 8. köt. 1. sz., 1947 január)

Viszont tisztán látható volt, hogy gazdasági felépülés vette kezdetét.

1947 szeptemberén Ernest Mandel, az Internacionálé „vezető közgazdásza”, a Healy-vezette kisebbség mellett és az RCP-többség ellen érvelt azzal, hogy „most szükségszerű elhagynunk azt a hitünket, miszerint megtörténhet egy példátlan gazdasági fellendülés, amit a brit kapitalizmus soha nem is fog látni”.

Mandel aztán ezt mondta:

„Ha az RCP-többség elvtársai komolyan vennék a saját meghatározásaikat, arra a logikus következtetésre jutnának, hogy egy »fellendülés«-sel nézünk szembe AZ EGÉSZ KAPITALISTA EURÓPÁBAN, mivel ezen országok mindegyikében »nő« a termelés.” (E. Germain, From the ABC to Current Reading: Boom, Revival, or Crisis?, az RCP belsős bulletinjében, 1947. szeptember, kiemelés az eredetiben.)

Az ilyen érvelések ismételgetései voltak azoknak, melyeket azon sztálinisták találtak ki a Kommunista Internacionálé harmadik időszakában, akik a „kapitalizmus utolsó válságá”-t is kitalálták.

1946 áprilisán Párizsban egy Nemzetközi Előkonferencia került megszervezésre, ahol 15 csoport képviseltette magát. Köztük volt Haston az RCP többségét képviselve, valamint Healy és Goffy a kisebbséget.

A Nemzetközi Titkárság határozatvázlata az Előkonferenciához, melyet Nagy-Britanniában a Healy kisebbség támogatott, kimondta:

„A háború által meggyengült kapitalista országokban, és főleg a kontinentális Európai országaiban, a gazdasági tevékenységek újjáélesztése jellemzően lassan fog történni, így gazdaságuk sokáig a stagnálás küszöbén fog maradni.”

Gyakorlatilag az volt az álláspontjuk, hogy 1938-ban elérték a termelés tetejét, viszont ezt hamar túl is teljesítették, ahogy a termelés szintjei csak emelkedtek és emelkedtek.

A határozat újból elkövette az előző vázlatok összes hibáit, és helyeselte az amerikai SWP álláspontját. Kihangsúlyozta, hogy nem lesz burzsoá demokrácia időszaka, csak bonapartizmusé, a fellendülés lehetőségét kizárták, és azét is, hogy Oroszország ellenforradalommal nézzen szembe a közeljövőben, még békés, diplomatikus módszerek révén is.

Csak az RCP-többség állt ki ezen sületlenség ellen. ahelyett, hogy a kapitalizmus túltermelési válsággal nézne szembe, a valóságban pont az ellenkező volt a helyzet: alultermelési válság. Tehát egy ciklikus fellendülés elkerülhetetlen. Az RCP így magyarázott az Előkonferencia-határozathoz tett módosítási javaslatukban:

„Európa- és világszinten minden tényező arra mutat, hogy Nyugat-Európában a következő időszak gazdasági tevékenységét nem »stagnálás«, hanem újjászületés fogja jellemezni.”

Az összes kérdésen elsöprően visszautasították az RCP minden módosítási javaslatát, melyek a Nemzetközi Titkárság álláspontját próbálták kijavítani.

Hadi diktatúrák 

A Nemzetközi Titkárság által kínált hamis eszmék és perspektívák elkerülhetetlenül rossz hatással voltak az Internacionálé gyenge európai szekcióira. Például a francia szekció, gondolván, hogy a burzsoá demokrácia fenntarthatatlan, nem akart kijönni az illegalitásból, miután a Szövetséges hadseregek felszabadították Franciaországot, attól félve, hogy elnyomással kell majd szembenézniük. Pierre Frank, aki a Parti Communiste Internationaliste (PCI) vezetőjeként tért vissza a mozgalomba, annyira el volt veszve az elméletben, hogy állítása szerint nem csak 1946-ban volt Franciaország bonapartista hadi uralom alatt, hanem ilyen rezsim állt fenn egészen 1934 óta!

Frank, aki később a Nemzetközi Titkárság tagjává lett, azt mondta, hogy a „demokratikus ellenforradalom” lehetősége egy „tartalmatlan kifejezés”.

Ted Grant a Demokrácia vagy bonapartizmus Európában – válasz Pierre Franknak c. levelében azt állította, hogy Frank „nehezen tudná megmagyarázni a Németországban a szociáldemokraták által megszervezett weimari köztársaság mivoltát”. Ezután részekre szedve megcáfolta Frank érvelését. „Az események demonstrálták ezen elemzés helyességét. Ahelyett, hogy őszintén szembenézve a perspektívájában lévő hibákkal, Frank szembemegy a valósággal, és megpróbál erényt csinálni a hibájából.”

Ted kiemelte: „A Nemzetközi Titkárság 1940-es érvelése helytelen volt. Mi ugyanazt a hibát követtük el. A körülmények miatt ez megbocsátható volt. De egy olyan hibát megismételni 1946-ban, ami már 1943-ban is nyilvánvalóan tudtuk, hogy helytelen, az megbocsáthatatlan.” (saját kiemelés)

Ted Grant ezen megszólalása egyike volt azon kulcsfontosságú műveinek, melyek vonalat húztak a valódi marxizmus módszere és megközelítése, valamint a Nemzetközi Titkárság eklektikus kisburzsoá megközelítése közé.

Pierre Frank

Fontos megérteni Frank politikai hátterét és Trockij viszonyát hozzá. 1935 végén Molinier és Frank szakítottak a trockijista mozgalommal, és megalapították az ún. tömegújságukat. 1935 decemberén ezt írta Trockij:

„Nincs más politikai tartalom Molinier és Frank hozzáállásában. Kapituláltak a szociálpatriotizmusnak. A maradék mind csak üres beszéd, egy marxista szemében haszontalan.

[…]

Egy nyílt és őszinte szakadás százszor jobb lenne a homályos engedményeknél azoknak, akik a patrióta hullámnak kapitulálnak.” (The Crisis of the French Section, 103. o.)

Trockij egy 1935 decemberén írt levelében újra lehordta Pierre Frankot elvtelen hozzáállása miatt. Azt írta:

„Következetesen harcoltunk a Pierre Frankok ellen Németországban és Spanyolországban, a szkeptikusok ellen, és azok ellen, akik kalandorokként csodákat akartak tenni (és ebben kudarcot is vallottak).” (The Crisis of the French Section, 106–7. o.)

Trockij ragaszkodott Pierre Frank kitiltása mellett, figyelmeztetve, hogy nem szabad visszaengedni őt az ellenzék sorai közé. De a háború után, Nagy-Britanniában, Frank támogatta Healy-t az RCP-ben, aztán visszatért Franciaországba. Újra csatlakozott csoportjához, a PCI-hez. Küldöttként vett részt az 1946-os konferencián, és sikeresen megválasztották a Nemzetközi Titkárságba. Ily módon sikerült visszaépülnie a Negyedik Internacionáléba, Trockij komoly ellenvetéseinek ellenére.

Pablo diplomatikus támadása

Cannon elvárta az Európában újonnan megalakult Nemzetközi Titkárságtól, hogy ne avatkozzanak bele az amerikai ügyekbe. Szerinte az amerikaiaknak joguk volt arra, hogy a saját ügyeiket külső közbelépés nélkül intézzék.

Ahogy Cannon maga is mondta:

„Akkoriban az Európai vezetőséggel folytatott kapcsolataink a legmélyebb közreműködésben és támogatásban álltak. Általános egyetértés volt köztünk. Ők a pártunkon belül ismeretlenek voltak. Senki sem hallott még róluk. Segítettük a nyilvánosságnak megmutatni az egyes vezetőiket, dícsértük őket a pártunkon belül, és segítettünk a tekintélyük építésében. Ezt elsősorban azért tettük, mert általánosan egyetértettünk, és másodsorban azért, mert rájöttünk, hogy szükségük van a támogatásunkra. Még nem volt tekintélyük, nem csak itt, de az egész világon sem. És az, hogy az SWP támogatta őket, minden területen nagyban megerősítette a pozíciójukat, és segített nekik a nagyszerű munkájukban.”

Hozzátette: „Olyan messzire mentünk, hogy sok nézeteltérésünket félretettük.” (Cannon, Speeches to the Party, 73. o.)

Tehát egyáltalán nem volt véletlen, hogy Cannon dícsérte az Internacionálé újonnan megválasztott titkárát, Michel Pablot. „Úgy látom, sokat ír” – állította Cannon. „De egyáltalán nem kapunk tőle személyes tanácsokat. Nem ír személyes leveleket az SWP-t kritizálva, dicsérve, vagy tanácsot adva annak.”

Michel Pablo (Raptis) az 1946-os Előkonferencián az SWP támogatásával lett megválasztva az újjáalakult Nemzetközi Titkárság tagjává. Ezután Cannon emberévé vált Európában. Ezt Pablo egy 1947 elején megtett New York-i úttal pecsételte meg.

Pablot Sam Gordon kísérte, az SWP európai ügynöke. Semmi kétség afelől, hogy az út oka a „diplomácia” volt, és nem csoda, hogy Pablo szűkszavúan számolt be utazásáról. Arra szolgált, hogy megerősítse a párizsi Nemzetközi Bizottság és a New York-i Cannon közti kapcsolatot. Ezután tandemben mozogtak, egy olyan úton, mely a Negyedik Internacionálé számára teljes katasztrófához vezetett.

1947. február elején Cannon azt írta az SWP Országos Bizottságának, hogy „az SWP nem fogja tovább tűrni a majomparádét a fegyelem körül, és a [Shachtman Munkáspártjával] folytatott egységmanőverek határozottan el lesznek utasítva, és a jövőben kizárva […]” Majd így írta le Pablo látogatását:

„Ahogy tudjátok, meglátogatott minket Ted [Sam Gordon] és Gabe [Michel Pablo]. Velük együtt átbeszéltünk és előkészítettünk néhány új manővert, hogy véget vessünk minden homályosságnak, és minden kérdésre pontot tegyünk a világkongresszussal kapcsolatban, melyet már őszre időzítünk […]”

„Az információk, melyet Gabe-től [Pablo] és Tedtől [Gordon] kaptunk, letisztázzák, hogy a valódi ortodox marxista irányzat számára biztos az erős többség a kongresszuson a vitatott kérdések mindegyikét illetve. A korábbi kísérletezések és beszélgetések előkészítették a valódi trockijizmus győzelmét a világon.”

Aztán Cannon a szokásos szóhasználatával felvázolta a törvényt:

„Azok, akik elfogadják a Kongresszus döntéseit, és alárendelik magukat a gyakorlati megvalósításuknak, a szervezetben maradhatnak. Azok, akik nem fogadják el a döntéseket, automatikusan ki lesznek zárva. Bárki, aki döntéseket keresztbe tett ujjal »fogadta el«, majd megszegte azokat, ki lesz zárva.” (Cannon, Writings 1945-47, 323–324. o.)

Az „új manőverek”, amikről Cannon beszélt, nyilván intézkedések voltak akármilyen ellenzék („majomparádé”) elűzésére; részei voltak egy nemzetközi támadásnak az RCP-többség ellen. A taktika az lett volna, hogy kettészakítsák az RCP-t, és két brit szekció legyen: A többség Haston és Grant, a kisebbség Healy vezetésében. Ugyanezeket a módszereket használták Demaziere és Craipeau, a francia ellenzéki vezetők ellen.

A brit RCP vezetőség álláspontja helyesnek bizonyult az alapvető kérdések mindegyikén, ami a Negyedik Internacionálé vezetői számára – tekintélypolitikában elmerülve – tűrhetetlennek bizonyult. A brit „problémát” sürgősen meg kellett oldani. Ebből az okból, 1945-től kezdve Cannon, Pablo, Mandel, Frank, és a követőik összeesküdtek az RCP elpusztítására, mely akkoriban a Negyedik Internacionálé szekciói közül a legelőrelátóbb volt. Egy olyan párt volt, melynek politikai vonala sikeresen újrafegyverezhette volna a mozgalmat, és megmenthette volna a Negyedik Internacionálét a pusztulástól.

De pontosan ez volt az, amit a Negyedik Internacionálé ún. vezetői nem tudtak megemészteni. Kiemelkedően Cannon volt az, aki nem szerette, ha megcáfolják – ami nagyon sokszor történt. Egy Healy-nek írt levélben Cannon kikörvonalazzanézeteit:

„Az egész Haston-rendszert fel kellett volna robbantani, ha egy valódi trockijista mozgalmat szerettünk volna indítani Angliában. A legszomorúbb, amin máig siránkozhatunk, az az, hogy ennek az egyszerű szükségletnek felismerése hosszan elmaradt.” (Cannon Healy-nek, 1953. szeptember 5., ibid. 262. o.)

Az ő véleménye szerint nem csak az RCP-t, hanem minden ellenzéket fel kellett „robbantani”. Ez az aljas terv az RCP elpusztítására most még fontosabbá vált, mivel a Negyedik Internacionálé ún. „vezetői” az összes elképzelhető hibát elkövették – és még párat.

Entrizmus

Cannon rendszeresen tartotta a kapcsolatot Healy-vel Nagy-Britanniában. Healy szavaival élve:

„Az SWP tagjai kifejezetten nagy segítséget jelentettek az 1943 és 1949 közötti időszakban a Haston-klikk ellen folytatott küzdelemben. A csoportot, ami az angol trockijista szervezet többségét alkotta, gyakorlatilag Haston, a felesége Mildred Haston, és Ted Grant vezették.” (Healy, Problems of the Fourth Internationale, 1966. augusztus, A Trotskyism versus Revisionism 4. kötetének 298. oldalán)

Gerry Healy tehát Cannon embere volt, aki szintet lépett manővereiben, és létrehozott egy „anti-vezetőség” fakciót az RCP-n belül, melynek alapja kizárólag mesterséges nézeteltérések voltak. Az 1945-ös RCP konferencián Healy felvetette a nyílt párt elhagyását és az ILP-be való belépést. Ezt az ötletet Healy agyában Pierre Frank ültette el.

Viszont mivel az ILP-ből kizárták a trockijistákat, ez az álláspont nem nyert támogatottságot, és Healy is csendesen elhagyta. Nem sokkal később, könnyelmű modorban, elődrukkolt még egy ötlettel: a Munkáspártba való belépéssel. De az entrizmus Trockij által kikörvonalazott előfeltételei nyilvánvalóan hiányoztak. Ezek a következők voltak:

1. egy előforradalmi vagy forradalmi válság;
2. az egyik tömegszervezet megérése;
3. abban egy baloldali vagy centrista sodrat kikristályosodása; és
4. egy forradalmi irányzat gyors kikristályosodásának lehetősége.

Ezek közül az egyik feltétel sem állt fenn. De Healy ettől nem rettent el. Csak egyszerűen annyit mondott, hogy ezek a feltételek gyorsan meg fognak jelenni, mivel Nagy-Britannia egy közelgő kataklizmikus eséssel néz szembe. De Healy perspektívái, visszhangozva a Nemzetközi Titkárság álláspontját, teljesen hamisak voltak.

Az RCP vezetői szerint esés helyett „egy sokkal stabilabb gazdasági helyzet áll fenn Nagy-Britanniában, mint azt a kapitalisták, a reformisták, vagy még a trockijisták is gondolták a háború közvetlen következményeként […]”

A Munkáspárt-kormány, az 1929–31-essel ellentétben, végre is hajtotta a reformista programját. Ez megerősítette a reformizmus eszméit, és eredménye az lett, hogy még esélye sem maradt egy tömeges bal szárny megérésének a Munkáspártban, legalábbis a belátható jövőben. Ebből következett, hogy a követendő taktika nem a Munkáspártba való entrizmus, hanem egy nyíltan forradalmi párt megalapítása volt. Még Van Gelderen, az RCP Munkáspárton belüli frakciójának (az RCP elvtársainak kis csoportja, akik frakciós munkát végeztek a Munkáspártban, szemüket az azon belüli fejleményekre szegezve) vezetője is ellenezte az entrizmust.

De az RCP vezetői megértették az előttük álló nehézségeket. „De az elkerülhetetlen válság nem lesz azonnali. Egy ideig késleltetve lesz” – magyarázta az elméleti magazin szerkesztőségi levele. „A Forradalmi Kommunista Párt orientációja és stratégiája erősen és határozottan a válság és recesszió hosszutávú perspekíváján alapszik, de nyitva tartja a szemét, ha az események hirtelen fellendülnének.” (Szerkesztőségi levél, Workers’ International News, 1946. szept.–okt.)

Healy számára minden kérdés hasznos volt az RCP vezetőség támadására – és remélhetőleg aláásására. Persze ebben a harcban az Internacionálé vezetősége (Cannon támogatásával) Healy rendelkezésére állt.

Eredményképpen 1946 júniusán a Nemzetközi Végrehajtói Bizottság [International Executive Committee] (IEC) gyűlése elfogadott egy határozatot, sürgetve azt, hogy „az RCP erőforrásainak legnagyobb része a Munkáspárton belül összpontosuljon, egy szervezett baloldal türelmes felépítésének céljából”, és azt, hogy „az RCP mérlegelje az ebbe a pártba való belépés gyakorlati lehetőségét”. Erre a határozatra csak egy „nem” szavazat volt, az RCP-küldötté.

Ahogy látjuk, a vita lényege már nem a baloldalban való közbelépés, hanem annak felépítése volt. Ez pontosan azért volt, mert a Munkáspártnak nem volt bal szárnya. Így megszületett az a tévhit, hogy a trockijisták feladata a baloldal felépítése.

Hogy tovább súlyosbítsuk a dolgot, Healy elkezdte Cannon régi rágalmait ismételgetni, melyek szerint a WIL régi vezetői bűnösek voltak „frakciós jellegű nemzeti eltérések” miatt, amikor 1938-ban visszautasították az RSL-hez való csatlakozást. A feladat tehát az volt, hogy eltüntessék ezt az „anti-internacionalista” RCP vezetőséget, és egy újat hozzunk létre, mely hűségesebb, és nem lóg ki az Internacionálé sorából.

Nagydobra verve az entrizmust, a teljes Internacionálé támogatásával, Healy sikeresen megszerezte az RCP-tagság 25%-ának támogatását. De a fakciós vonalakat élesen húzták meg, így nem tudott Healy tovább haladni. 1946-ban és 1947-ben csupán hét delegáltat tudott kicsikarni a teljes azonnali entrizmus mellett, a többség huszonnyolc küldöttjével szemben.

Következésképpen 1947 nyarán Healy fakciója felvetette a szakadás lehetőségét, hogy a kisebbség végre tudja hajtani saját entrizmusát. Az IEC-nél szeptemberben vitatták meg a dolgot, mely – a Nemzetközi Titkárság teljes támogatásával – ösztönözte Healy felvetését.

Egy hónapon belül, egy rendkívüli RCP konferencia tiltakozva elfogadta a döntést. Cannon „új mozdulatai” beváltak.

De Healy-nek több, mint egy évébe került, hogy – 1948 decemberén – hírlapot indítson, Socialist Outlook [Szocialista Kilátás] néven, mely enyhe bal-reformista politika mellett advokált; így próbálta „építeni a baloldalt”. Ez a politika később „mély entrizmus” néven lett ismert.

A Második Világkongresszus

A Második Világkongresszus Belgiumban került megrendezésre 1948 áprilisán, 19 ország küldottjeivel. A vezetőség ismételten alapjaiban téves perspektívákat vetett fel a zuhanásról, fasizmusról, és világháborúról. A főhatározat szavaiban:

„A forradalmi helyzet hiányában a kapitalizmus kiéleződött válsága ismételten a fasizmus felemelkedésével és egy új háborúval fenyeget, mely most az egész emberiség egzisztenciáját és jövőjét veszélyezteti.” (World Situation and the Tasks of the Fourth International, A Negyedik Internacionálé Második Kongresszusa által 1948 áprilisán, Párizsban elfogadott határozat)

Az atomháború és fasizmus esen perspektívája jellemző volt Cannonra, Pablora, Mandelre, És Frankra. Az 1938-as meglátást minden áron fenn akarták tartani – csak most éppen még apokaliptikusabb formában. A világháború kimenetele és tapasztalatai nem izgatták ezeket az embereket.

Egy másik zűrzavarnak, amit ezek a nagy „teoretikusok” csináltak, Kelet-Európához és az ott történő eseményekhez volt köze.

A Vörös Hadsereg győzelmei után a sztálinisták baráti rezsimeket állítottak, melyeket „népköztársaságok”-nak hívtak. Ezekből lettek a későbbi „ütközőállamok”. Bár a Negyedik Internacionálé még mindig deformált munkásállamnak hívta a Szovjetuniót, felmerült a kérdés: milyen az osztályjellege egy ütközőállamnak?

Már egészen 1945 márciusán magyarázta Ted Grant, hogy ezeken a területeken Sztálin megtartotta a kapitalizmust. De az instabilitás miatt egy másik változat is lehetőve vált. Felvetette a perspektíváját, miszerint az idő elteltével a kapitalizmus fennmaradása Kelet-Európában a kapitalizmus visszaállításához vezetne Oroszországban, vagy „a bürokrácia arra kényszerülne, saját akarata ellenére, és a jelenlegi imperialista szövetségesei elidegenítésének rizikójával, hogy államosítja az ipart az elfoglalt országokban, felülről cselekedve, és – ha ez lehetséges – a tömegek részvétele nélkül.”

Az RCP vezetői újravitatták a háború utáni orosz osztályjelleg kérdését. Még a bürokratikus kollektivizmus elméletét is meggondolták, melyet Shachtman vetett fel, miszerint a bürokrácia egy új uralkodóosztállyá alakult. Viszont az elemzések után ezt elutasították. A Szovjetunióra továbbra is szörnyen deformált munkásállamként tekintettek.

Természetesen a Negyedik Internacionálé „vezetősége” nem tudta megérteni a Kelet-Európában történő dolgokat. Először csak egyszerűen kapitalista államokként tekintettek rájuk. Az RCP prognózisát, miszerint ezek az államok deformált munkásállamokká válhatnak, a Nemzetközi Titkárság kigúnyolta.

Cannon évekig torzította az RCP elvtársainak szavait. Egy Farrel Dobbs-nak 1953 elején írt levelében Cannon ezt írja:

„A háború utáni időszak elején a Haston-banda foglyul esett a sztálinizmus terjedésének, és azt hitték, »a jövő hullámá«-t látják benne.

A »munkásállam« megtisztelő címét adták minden négyzetkilométer területnek, amit a Vörös Hadsereg elfoglalt, abban a pillanatban, amikor elfoglalták.”

Cannon jellemzése az RCP álláspontjáról szokás szerint egy teljes ferdítés volt. Az RCP soha nem érvelt amellett, hogy a Vörös Hadsereg belépése Kelet-Európába ezeket az elfoglalt területeket munkásállamokká változtatná.

Ellenben az RCP amellett érvelt, hogy a „népköztársaságok” továbbra is kapitalista rezsimek maradtak. Sztálinnak eredetileg nem volt semmilyen szándéka a kapitalisták kifosztására. Arra utasította a Kommunista Pártokat, hogy alkossanak koalíciós kormányokat a burzsoá pártokkal. De a valóságban ezen koalíciók nem a burzsoáziával – akik a náci elnyomókkal együtt megszöktek – köttettek, hanem a „burzsoázia árnyai”-val. A valódi hatalom a sztálinistáknál és a Vörös Hadseregnél volt. Ez a kellemetlen szövetség nem tartott sokáig.

Amikor az amerikaiak elkezdték bevezetni a Marshall-tervet, hogy segítsenek visszaállítani a régi rendet, és hogy táplálják az „árnyak”-at, a sztálinisták tettre kényszerültek. Ez azt jelentette, hogy a tömegekre hagyatkozott a kapitalizmus megdöntésében, persze bürokratikus úton, és az orosz példához hasonló rezsimeket alapítva.

De az Internacionálé elvetette ennek a lehetőségét. Helyette Mandel ironikusan megkérdezte Shachtmant, hogy „Tényleg úgy gondolja-e, hogy a sztálinista bürokrácia kontinensünk felén sikerrel járt a kapitalizmus megdöntésében?” (Fourth International, 1947. február)

A kérdés ironikus hangvétele azt a választ előfeltételezi, hogy Mandel és az Internacionálé többi vezetője már döntöttek: egy ilyen kimenetel teljes képtelenség. A Nemzetközi Titkárság tézistervezete az 1948 áprilisi Második Világkongresszusra tovább hangsúlyozta az „ütközőállamok” kapitalista jellegét:

„Tisztán látható az »ütközőzóna« országaiban fennálló termelési viszonyok kapitalista természete, és az ezen országok gazdaságai valamint az orosz gazdaság közötti különbségek, még a NEP idején is.” (The Russian Question Today – Stalinism and the Fourth International, 1947 november-december)

A tézisek az Internacionálé sarokba szorításával folytatták, kízárva akármilyen változást ezen rezsimek osztályjellegében:

„Tagadni ezen országok kapitalista természetét annyit tesz, mint a sztálinista revizionista elmélet elfogadása, mindegy milyen formában; mint komolyan belegondolni annak a lehetőségébe, hogy a kapitalizmust el lehet pusztítani »fentről érkező terror«-ral, a tömegek forradalmi közbelépése nélkül.”

Folytatta:

„Annak kell alapvetően meghatároznia a stratégiánkat, hogy a kapitalizmus még mindig létezik ezekben az országokban, a sztálinista bürokrácia kizsákmányolása mellett. Ezen országok kapitalista természete háború idején szükségessé teszi a legszigorúbb forradalmi defetizmust.”

Ezen vonalak fejletlensége tisztán mutatja azon absztrakt és sematikus hozzáállás kopárságát, mely előre meghatározott eszméket próbál ráerőltetni a valóságra, a dolgok valódi helyzetét teljesen figyelmen kívül hagyva.

Ez teljes ellentéte a Trockij által akkor használt dialektikus módszernek, amikor kielemezte a sztálinisták viselkedését Lengyelországban, és helyesen lekövetkeztette, hogy a sztálinistáknak igenis módjukban állt új tulajdoni viszonyok beiktatása a Szovjetunió államosított gazdaságának példájára, viszont a munkásosztály bármily nemű részvétele nélkül.

Mandel és Pablo szokás szerint ebben a dokumentumban is megpróbálták fedezni a hátukat annak kijelentésével, hogy „Nem kizárt, hogy bizonyos erőviszonyok ennek vagy annak az országnak valódi strukturális asszimilációt tesznek majd szükségessé az »ütközőzónába«” – így sikerült nekik egyszerre „A”-t és „B”-t is mondani.

A helyzetet még bonyolultabbá teszi az, hogy a tendencia nem abba az irányba tartott; hogy a magánszektor nem úgy volt „orientálva”; hogy a sztálinista bürokrácia újabb és újabb „hatalmas akadályokat” tett le – pont annyira, hogy megtörténhessen ez az „asszimiláció”.

E zavaros modellel szöges ellentétben a brit elvtársak egy érthető, politikailag következetes modellt kínáltak. Haston mutatta be az RCP módosítás-javaslatait az 1948-as Világkongresszushoz, melyek a következő ötvözetbe álltak össze:

„ezen országok [az ütközőállamok] gazdaságai közelebb kerülnek a Szovjetunióéhoz (a) A kapitalista tulajdoni viszonyok megdöntése már végbe ment, vagy folyamatban van (b) A kormányzat és az államapparátus kapitalista irányításának elpusztulása megtörtént, vagy folyamatban van (c) Az asszimiláció ezen folyamata szükségszerű, és az orosz gazdaság osztályjellegének, továbbá az orosz állam a létező viszonyok domináló haderejeként való létezésének elkerülhetetlen következménye […]” (RCP Amendments to the Thesis on Russia and Eastern Europe., melyeket az SWP soha nem adott közre)

Ahogy arra számíthattunk, ezt túlnyomóan elutasították.

Az IEC Hetedik Plénuma 1949 áprilisán – tizenkét hónappal a prágai puccs után – makacsul visszautasította azt a kijelentést, hogy a kapitalizmust megdöntötték Kelet-Európában; viszont az »ütközőállamok«-ra »különleges« burzsoá államokként tekintettek. Pierre Frank utánozhatatlan szavaival élve, olyasmik voltak, mint „valamilyen »degenerált burzsoáállamok«”.

Az átláthatatlan megközelítésük az ütközőállamok osztályjellegéhez úgy volt meghatározva, mint „egy hibrid átmeneti társadalom az átalakulás folyamatában, olyan jellemzőkkel, melyek olyan változékonyak, melyekről oly pontatlan tudásunk, hogy kiváltképpen nehéz tömören összegezni az alapvető természetüket.” (Resolution to the 7th Plenum)

Max Stein az SWP Politikai Bizottságának 1949 júniusán jelentést írt az IEC Kelet-Európát illető határozatáról. Ebben a jelentésben kénytelen volt beismerni, hogy megtörtént az államosítás, de még így is elutasította az RCP nézeteit, mondván, hogy „nem [foglalkozik] a brit RCP álláspontjával, ami nem képvisel új tényezőt a beszélgetésben, mivel a nézőpontja már be lett mutatva a Világkongresszusnak, ami túlnyomóan elutasította.”

Azzal fejezte be, hogy felfedte a többség elméleti csődjét:

„Ahelyett, hogy elhamarkodottan következtetünk a kelet-európai országok társadalmi jellegét illetően, sokkal inkább megéri megvárni a további fejleményeket.” (SWP belsős bulletin, 11. köt. 5. sz., 1949 október)

A fordulópont akkor jött el, amikor megérkezett a Tito és Sztálin közötti szakítás híre. Igaznak maradva karakteréhez, Mandel megpróbálta fejleszteni az „elméleti” álláspontját azzal, hogy ír egy hosszú dokumentumot Jugoszlávia és az »ütközőállamok« osztályjellegéről. Ez 1949 októberén jelent meg egy belsős bulletinben.

Azon kijelentéssel kezdte, hogy meg kell néznünk a tényeket, és azzal folytatta, hogy ignorál minden ismert tényt, és átfogalmazta azt a helytelen álláspontot, miszerint az „ütkozőállamok” kapitalista államok voltak, csupán „átmenetben”.

Mandel közvetetten az RCP-t támadta azzal, hogy szalmabábot állított fel róluk – egy közvetlen idézetet sem használt. 1948-ra az RCP arra jutott, hogy ezek a rezsimek sztálinista deformált munkásállamok voltak, ahol a kapitalizmust megdöntötték, csak hogy egy bürokrata elit hatalmát állítsák a helyére.

A sztálinista bürokrácia a munkásokra hagyatkozott a kapitalizmus megdöntésében, de a saját bürokratikus módszerükkel tették, óvatosan kizárva bármi lehetőségét annak, hogy egy olyan demokratikus munkásállam jöjjön létre, amit a bolsevikok 1917-ben Oroszországban alapítottak.

A sztálinizmus progresszív voltának tagadására sietve Mandel kitartott amellett, hogy a sztálinizmus mindig is és változatlanul ellenforradalmi volt lényegében, tehát képtelen organikusan egy ilyen irányba mozogni:

„Nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus feltételes megdöntése, nem Észtországban, Romániában, vagy Lengyelországban, hanem Európa egészén és Ázsia nagyrészén minden bizonnyal teljesen megváltoztatná a viszonyunkat a sztálinizmushoz […]”

„Azok az elvtársak, akik az ütközőállamok proletár jellegéhez ragaszkodnak messze állnak ezen elkerülhetetlen felismeréstől; de az útnak, amelyen elindultak az lenne a logikus következménye, és arra kötelezne minket, hogy a történelmi értékelésünket a sztálinizmusról teljesen átdolgozzuk. Aztán azt kellene megvizsgálnunk, hogy a proletariátus miért bizonyult képtelennek oly nagy területeken a kapitalizmus megdöntésében, amikor a bürokráciának ez sikerült.”

„Azt is konkretizálnunk kéne – ahogy az RCP bizonyos elvtársai már megtették [?] –, hogy a proletariátus történelmi szerepe nem a kapitalizmus elpusztítása, hanem a szocializmus építése, amit a bürokrácia természetéből adódóan nem tud megoldani. Aztán a sztálinizmus elleni egész trockijista érvelést el kéne vetnünk egészen 1924-ig visszamenően, mely érvelés arra alapszik, hogy a világforradalom szélsőséges elmaradása esetén az imperializmus elkerülhetetlenül le fogja győzni a Szovjetuniót.” (International Information Bulletin, 1950 január)

A mondat első szava – „nyilvánvaló” – arra hivatott, hogy előre sejtesse a végkimenetelt. Ha valami nyilvánvaló, akkor nem kell alátámasztani. Ha a sztálinizmust lényegében ellenforradalminak hívjuk, akkor mégis hogyan lehet képes a kapitalista tulajdoni viszonyok megdöntésére Kelet-Európában?

Trockij számtalanszor elmagyarázta, hogy előállhatnak kivételes körülmények, melyekben még a reformista politikusok is arra kényszerülhetnek, hogy messzebre menjenek, mint az maguk akarták.

Bár Sztálinnak eredetileg semmi szándéka nem volt a kapitalizmus megdöntésére Kelet-Európában, meg volt kötve a keze az amerikai imperializmus agresszív lépései miatt, mely a Marshall-tervet próbálta használni a koalíciós kormányok burzsoá elemeinek megerősítésére olyan országokban, mint Lengyelország és Csehszlovákia.

Sztálin kénytelen volt cselekedni, hogy ezt megállítsa. Nem volt valami nehéz. Ahogy Trockij mondta, hogy az ember megöljön egy tigrist, puskára van szüksége; hogy megöljön egy legyet, a körmére.

Kelet-Európa gyenge és degenerált burzsoái könnyen ki lettek iktatva egy egyszerű manőverrel, mely valóban fentről jött, de a munkások aktív támogatásával, akik mozgósítva voltak a burzsoá pártok ellen és a tőke kifosztása mellett.

Természetesen ezen módszereknek semmi közük nincsen a proletárforradalom azon klasszikus modelljéhez, mely mellett Marx, Lenin, és Trockij érveltek. Ez a munkásosztály független, öntudatos, alulról jövő mozgósításán alapszik.

Amit itt látunk, az egy bonapartista karikatúrája egy proletárforradalomnak, ami szándékosan lehetetlenné teszi a munkásoknak azt, hogy maguk vegyék át az irányítást az állam felett, és működtessék azt demokratikus vonalakon. Egy ilyen fejlemény halálos fenyegetést jelentett volna Sztálinnak és a moszkvai bürokráciának. Ezzel ellenben az orosz sztálinizmus modelljére épült deformált munásállamok semmilyen fenyegetést nem jelentettek. Sőt, Sztálin és a bürokrácia erősödését szolgálták.

Az új rezsimek természetesen egyáltalán nem hasonlítottak a Lenin és Trockij által 1917-ben alapított orosz demokratikus munkásállamhoz. Viszont tagadhatatlanul a kapitalizmus megdöntéséhez vezettek, és egy államosított tervgazdaság megalapításához. Ebben az értelemben –és csakis ebben – sikerrel járt a proletárforradalom egyik alapvető feladatának elvégzésében.

Mandel ferdítéseinek ellenére a Kelet-Európában történtek teljes mértékben megmagyarázhatók voltak a marxista módszerrel – ezt tette Ted Grant is.

Mandel nem tudott szembenézni a tényekkel, mert szöges ellentétben álltak az elméleteivel. Számára a kelet-európai kapitalizmus megdöntésének felismerése egyenlő volt annak beismerésével, hogy a sztálinisták képesek „forradalmi” szerepet játszani.

A marxistáknak alapvető, hogy a valódi szocializmust csak a munkásosztály öntudatos mozgásával lehet elérni. De a Kelet-Európában véghez vitt forradalmak nem valódi proletárforradalmak, hanem bürokratikus karikatúrák voltak, melyeket fentről hajtottak végre a sztálinista bürokraták – bár munkások millióinak támogatásával, akik tárt karral fogadták a főnökök kifosztását.

Az ilyen módszerek soha nem vezethetnek egészséges munkásállamhoz, és az RCP soha nem is állította ennek ellenkezőjét. Ami megjelent, az egy szörnyű bürokrata karikatúrája volt a „szocializmus”-nak – más, pontosabb szavakban egy deformált munkásállam, mint sztálinista Oroszországban.

Mandel és a Negyedik Internacionálé többi ún. vezetői számára Trockij dialektikus módszere hét pecséttel lezárt könyv maradt. Képtelenek voltak absztrakt eszmékből kiindulva megérteni a konkrét jelenségeket és folyamatokat, melyek a szemük előtt történtek.

Az igazság – ahogy Lenin többször magyarázta – konkrét. A tényekből kell kiindulni, és nem megpróbálni bepréselni a valóságot egy előre megalkotott elméletbe. Ahogy Trockij rámutatott:

„De nincs veszélyesebb magatartás annál, mint amelyik a logikus pontosságot követve, eltávolítja azokat a jelenségeket, amelyek már ma is ellenkeznek a sémával és holnap meg is cáfolhatják.” (Az elárult forradalom, 9. fejezet, A társadalmi viszonyok)

Ez nem másodlagos dolog volt, ez a proletárforradalom mérlegével foglalkozott, és a marxizmus egyik alapvető kérdésével, névlegesen az állam osztályjellegével.

Nagyon tanulságos lehet összehasonlítani az Internacionálé álláspontját azzal, amit az RCP 1948 áprilisán vett fel, a Második Világkongresszus idején.

Ted Grant megmagyarázta, hogy Kelet-Európát illetően „arra a konklúzióra jutottunk, hogy amit ott látunk, az a proletár bonapartizmus egy formája”. A Csehszlovákiában 1948 februárán végbement események bebizonyították, hogy folyamatban vannak a változások. A Socialist Appeal áprilisi kiadványának egy cikkében a „prágai puccs”-ról Ted elmagyarázta, hogy a sztálinista-dominált kormány az „akciós bizottságok”-on keresztül a munkásosztályra támaszkodva hogyan tette meg intézkedéseit a gazdaság fő szektorainak államosításai felé; hogy „a munkásállam gazdasági alapja megszületett”.

De Ted ezt is írja: „Ahhoz, hogy az állam a munkásosztály érdekében cselekedhessen, a kapitalisták kifosztása magában nem elég. Az államapparátus demokratikus irányítása egy szükséges előfeltétele a kommunista társadalom felé tartó menetelésnek. Ezt minden nagy marxista kihangsúlyozta.” Aztán kikörvonalazta Lenin négy pontját egy munkásdemokráciához, melyet a Párizsi Kommünre modelleztek, és az 1917-es Orosz forradalomban valósítottak meg.

Ezen a kérdésen a Negyedik Internacionálé „vezetői” meg sem mukkantak, szokás szerint fel sem ismerték, ami az orruk előtt történik. Számukra Csehszlovákia és a többi kelet-európai állam kapitalista állam maradt.

Max Shachtman, akinek ha más nem, legalább humorérzéke volt, megjegyezte:

„Bár a britek a (prágai) puccsot a munkásosztály győzelmeként üdvözölték, a hivatalos trockijista sajtó többi része a burzsoázia győzelmeként, mely – megbocsáthatatlan perverzitással – győzelmét azzal ünnepelte, hogy kidobta vagy kidobatta magát magas emeletek ablakaiból, egyenesen a járdára.”

Egészen 1951-ig tartott, azaz 3 teljes évig, hogy Mandel és társai vonakodva felismerjék: Kelet-Európa megszűnt kapitalistának lenni.

A Sztálin–Tito-szakadás

Ezen „vezetők” botrányos állásfoglalása a jugoszláviai fejleményekről – melyek a Sztálin–Tito-szakadáshoz vezettek 1948 júniusán – egy még megdöbbentőbb példája módszerüknek.

1948. június 28-án a Kommunista Tájékoztató Iroda (Kominform) – a Moszkva által felállított szervezet, mely a hivatalosan 1943-ban feloszlatott Kommunista Internacionálé helyébe lépett – ledobta az atomot egy rendkívüli közlemény kiadásával.

A közlemény, melyet az oroszok kezdeményeztek, bejelentette a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének kizárását a Kominformból. Ezen fejlemények utórengését az egész világ sztálinista mozgalma érezte.

Moszkvában a sztálinista bürokrácia egy percig sem kételkedett Tito megtámadásával, ellenforradalmár „nacionalistának”, „imperialista szolgának”, „trockijistának” bélyegezte őt. A sztálinisták állításaival ellentétben Tito nem volt se „trockijista”, sem „fasiszta ügynök”. Az 1930-as években vált a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége vezetőjévé, miután a régi vezetőséget meggyilkolták a sztálini tisztogatásokban. Tito maga is felelős volt a „trockijisták” meggyilkolásában.

Miközben a Vörös Hadsereg végigsepert Európán, Tito parasztpartizánjai voltak, akik elűzték Jugoszlávia náci megszállóit. Ezzel keresztbe tettek Sztálin és Churchill az 1944-es Moszkvai konferencián hozott megegyezésének, miszerint Jugoszláviát egyenlően elosztanák kettejük közt.

Ezen megegyezés részeként Sztálin támogatta egy királypárti–burzsoá-kormány megalapítását Jugoszláviában, Tito eltaposása érdekében. Még fegyvereket és lőszereket sem szállított a jugoszlávoknak. Viszont amikor látták Tito partizánhadának gyors térnyerését, a burzsoázia – akik együttműködtek a náci megszállókkal – rémületükben elmenekültek a visszavonuló Wehrmachttal együtt. Tito, aki saját erejéből érte el a győzelmet, nem hasalt be Sztálin nyomásának. Hamar betöltötte a földesurak és kapitalisták elmenekülésével keletkezett űrt, a partizánseregének alapját képző munkások és parasztok támogatására támaszkodva megszüntette a kapitalizmust, és a sztálini oroszország modelljére alapított egy új rezsimet.

Ez a folyamat gyakorlatilag megegyezett a korábban Lengyelországban és Csehszlovákiában végbementekkel – de volt egy döntő különbség. Jugoszlávia felszabadulását nem a Vörös Hadsereg, hanem a jugoszláv sztálinisták érték el, akik egy erős partizánhadsereget vezényeltek.

Ez Titonak erős nemzeti támogatottságot hozott, melyre támaszkodva képes volt egy Moszkvától független politikát folytatni. Viszont az orosz és jugoszláv bürokráciák szűk nemzeti érdekeik hamar szembekerültek egymással. Ebből akkor lett válság, amikor 1948 elején Jugoszlávia és Bulgária kormányai felvetettek egy esetleges Balkáni „Népköztársaságok” Szövetségét.

Sztálin megvetette ezt a felvetést, de ellenállással kellett szembenéznie. Az orosz sztálinisták GPU ügynököket küldtek a Jugoszláv Kommunisták Szövetségébe, hogy átvegyék az irányítást. Viszont Tito sikeresen ki tudta írtani ezeket az ügynököket, mivel erősen megragadta az államapparátust és a tömeget, melyre támaszkodott. Ez volt a Sztálin–Tito-szakadás alapja.

Ezen események teljes zűrzavart okoztak a Negyedik Internacionálé vezetőségében. A Világkongresszus döntései ellenére Pablo a Nemzetközi Titkárság fejeként úgy látta, hogy a szakadás egy lehetőséget jelenthet a trockijistáknak a titoisták megnyerésére.

Egyik napról a másikra elhagyták azt a csupán két hónapos elképzelésüket, hogy Jugoszlávia egy kapitalista állam volt; Tito támogatására siettek.

Két nappal a Kominform közleménye után, a Nemzetközi Titkárság levelet írt az Internacionálé nemzeti szekciónak, felhívva figyelmüket a „kivételes fontosságú” Tito-ügyre.

A következő napon a Nemzetközi Titkárság egy emlékezetes „nyílt levelet” küldött a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének. „Most maguk is olyan helyzetben vannak, hogy azon kampány fényében, melynek maguk is áldozatuk, megértsék a moszkvai perek valódi jelentését és a sztálinisták harcát a trockijizmus ellen” – magyarázta a nyilatkozat. (Azt nem említették, hogy a jugoszláv vezetők lelkesen részt vettek ebben a kampányban.) „Fel kívánjuk ismerni az ellenállásuk ígéretét – egy forradalmi munkáspárt győzedelmes ellenállásának ígéretét a munkásmozgalom történelmében valaha volt legszörnyűbb bürokratikus gépezettel, a Kremlin-gépezettel szemben.”

A jugoszláv párt bíztatásával folytatták arra, hogy „alapítsanak egy valódi munkásdemokráciát a pártjukban és országukban!”, és a következő szavakkal fejezték be: „Éljen soká a Jugoszláv szocialista forradalom!”

Nagyjából két héttel később, július 13-án egy második nyílt levelet írt a Nemzetközi Titkárság, ami még hosszabb, és még hízelgőbb volt. A levél címzettje „a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Kongresszusa, Központi Bizottsága, és tagsága” volt.

Ez a nyílt levél arra sürgette a jugoszláv pártot, hogy vezessék be a munkásdemokráciát, és térjenek vissza a leninizmushoz – bel- és külföldön egyaránt. „Egyáltalán nem tagadjuk, hogy egy ilyen politika hatalmas akadályokkal nézne szembe a maguk országában, és a saját soraik között is. A kádereik teljes újratanítása lenne szükséges a valódi leninizmus lelkületében” – jelentette ki a levél. „Teljesen megértjük a magukra nehezedő hatalmas felelősséget […]”

A nyílt levél egy engedélykéréssel ér véget arra, hogy „a vezetőségünk egy delegációja részt vegyen a kongresszusukon, annak érdekében, hogy testvéri kötelékeket alapíthassunk […] Jugoszláv kommmunisták, egyesítsük erőinket egy új Leninista Internacionáléért! A kommunizmus győzelméért az egész világon!” (saját kiemelésünk)

Ez a hízelgő kérelem teljesen szembement a korábbi határozatokkal Kelet-Európa „kapitalista” osztályjellegéről. Nyomatákosan elutasították az RCP módosítás-javaslatait még áprilisban, amelyek felismerték volna, hogy a burzsoázia Kelet-Európában ki lett fosztva, vagy kifosztása folyamatban van. Az Internacionálé „vezetősége” fenntartotta, hogy az ellenforradalmi sztálinizmus nem tud forradalmat véghez vinni. Mindezt Trockij szavainak ellenére, melyekben megmagyarázta, hogy rendkívüli körülmények között ez lehetséges. Most egy 180-fokos fordulatban a Nemzetközi Titkárság kijelentette, hogy a Tito alatti Jugoszlávia egy viszonylag egészséges munkásállam, melyben nincsenek jelen az Oroszországra jellemző demokratikus eltorzulások!

Eleinte az amerikai SWP mindkét oldalt ellenezte. Viszont amikor megjelentek a Nemzetközi Titkárság nyílt levelei, az SWP nem tiltakozott. Sőt, a saját sajtójukban is megjelentették, bármiféle kritika nélkül.

Az RCP válasza

A brit RCP válasza a jugoszláv válságra teljesen más volt. Először is fenntartották a trockijizmus alapvető elveit, beleértve a jugoszlávok jogát az önrendelkezésre, melyet az SWP nem akart felismerni.

„Tisztán érthető, hogy minden leninistának támogatnia kell bármilyen kis ország jogát a nemzeti felszabadulásra és a szabadságra, ha úgy akarja” – írja Ted Grant és Jock Haston. Így folytatták:

„Minden szocialista támogatni fogja a jugoszláv mozgalmat a Bulgáriával való szövetségben és a közvetlen moszkvai uralom alóli felszabadulásban. Ugyanakkor Jugoszlávia és ezen országok munkásai harcolni fognak egy valódi munkásdemokrácia létrehozásáért, az állam és az ipar irányításáért, mint ahogy Lenin és Trockij idejében tették Oroszországban. Ez lehetetlen a jelenlegi Tito-rezsim alatt.” (Socialist Appeal, 1948 július)

Ted és Jock a Behind the Stalin-Tito Clash c. röpiratukban újra amellett érveltek, hogy a konfliktusnak „a munkásoszály megtanításának eszköze kell lennie arra, hogy mik a sztálinizmus és leninizmus módszerbeli különbségei”. Ezen alapra ezt írták:

„Ezen szakadás a nemzetközi sztálinista frontban egy szakaszt jelölhet Trockij és a Negyedik Internacionálé harcában a sztálinizmus leleplezésére […] Egy szakaszt jelölhet egy valódi Kommunista Internacionálé, a Negyedik Internacionálé felépítésének útján, mely új világrendhez vezet, szabadon szövetkezett kommunista köztársaságok világrendjéhez.”

De amikor az RCP vezetői meglátták a Nemzetközi Titkárság nyílt leveleit a jugoszlávoknak, elrettentek. Az amerikai SWP-vel ellentétben az RCP nem volt felkészülve a sztálinizmusnak való teljes kapitulációra, és nyíltan kiállt ellene. A Központi Bizottság nevében Jock Haston tiltakozó levelet írt az Internacionálénak, átfogalmazva kritikájukat és elutasítva a nyílt levelek hangvételét:

„A Jugoszláv–Kominform-ellentét nagy lehetőségeket kínál a Negyedik Internacionálénak a sztálinisták bürokratikus módszereinek leleplezésére. Viszont egy ilyen nagy eseményt nem szabad elvtelenül megközelítenünk. Nem engedhetjük meg, hogy némaságunkkal a Jugoszláv Kommunista Pártnak politikáját és rezsimjét illetően hitelességet adunk bármilyen elképzelésnek, miszerint Tito vagy a párt vezetői trockijisták; miszerint nem választják el őket nagy akadályok a trockijizmustól. Az, hogy rámutatunk a pártjuk kizárásának bürokratikus jellegére, nem jelentheti azt, hogy a vezetőségük ügyvédeivé válunk; nem okozhatja azt az illúziót, miszerint a Sztálinnal történt szakadásuk után nem maradtak módszerükben és képzésükben sztálinisták.

[…]

Úgy néz ki, a levelek azt a perspektívát veszik alapul, hogy a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének vezetőit meg lehet győzni a Negyedik Internacionálénak. Az események nyomása alatt bizonyos személyek furcsán megváltoztak, de enyhén szólva túlnyomóan valószínűtlen, hogy Tito és a pártja újra bolsevik-leninisták lesznek. Óriási akadályok állják ennek útját: a múlt szokásai és a sztálinizmus alatti képzés, és persze az is, hogy maguk is egy sztálinista bürokrata rezsimen pihennek. A levelek nem mutattak rá ezen akadályok természetére; nem mutattak rá, hogy ahhoz, hogy a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének vezetősége kommunista legyen, nem csak a sztálinizmussal kell szakítaniuk, hanem meg kell tagadniuk a saját múltjukat, a jelen sztálinista módszereiket, és nyíltan be kell ismerniük, hogy nekik is szerepük van azon gépezet felépítésében, amit az eltaposásukra használnak. Itt nem az a kérdés, hogy kommunistáknak egy „szörnyű dilemmával” kell szembenézniük, hogy „hatalmas felelősség” nehezedik rájuk, és nekik kell szerényen tanácsokat adnunk; itt az a kérdés, hogy sztálinistáknak kell kommunistákká válniuk.”

Az RCP levele így folytatta:

„Viszont a levelek jelenlegi állapotukban, mivel némák maradnak a jugoszláv rezsim és politika alapvető részeit illetően, opportunisták.

[…]

A Nemzetközi Titkárság levelei kizárólag a szovjet vezetők közbelépésének síkján elemzik az ellentétet, mintha az lenne a vita tárgya, hogy azok a vezetők a militánsok »szokásait, tapasztalatait, és érzelmeit« figyelmen kívül hagyva akarnák beteljesíteni akaratukat. De a vita nem egyszerűen egy kommunista párt Moszkvától való függetlenségéért vívott harcáról szól. Arról szól, hogy a bürokratikus apparátus egy szekciója akarja megszerezni ezt a szabadságot. Tito álláspontja egyrészt valóban képviseli a tömegek nyomását az orosz bürokrácia ellen, a Moszkva által követelt »organikus egység« ellen, az orosz specialisták normái ellen, a parasztság nyomását a túl gyors kollektivizáció ellen. Viszont ott van az is, hogy a jugoszláv vezetők fenn akarnak tartani egy független bürokratikus pozíciót és további saját törekvéseket.

[…]

A nyílt levél nem csak Jugoszlávia, hanem más országok viszonylatában is azt a teljesen téves benyomást kelti, hogy az orosz vezetőség az, ami kizárólagosan felelős a konfliktusért… [Ez] olyan illúziókat okozhat, melyek szerint a nemzeti sztálinista pártok vezetői lehetnének jó forradalmárok, ha Moszkva engedné őket annak lenni… Ezek a vezetők aktívan részt vettek a bűncselekmények előkészítésében. Szóval Tito esetében sem az volt a helyzet, hogy a múltban »kényszerítették« őt Moszkva akaratának beteljesítésére.

Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a kritikátlan leveletek a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének helyet ad annak az álláspontnak, miszerint Tito »tudalatt trockijista«.”

Az RCP levele kihangsúlyozta az 1948 áprilisi Világkongresszus által elfogadott eszmék látszólagos elhagyását Jugoszlávia és más „ütközőállamok” osztályjellegét illetően. Nyilvánvaló volt, hogy az RCP áprilisban elutasított álláspontját alig pár hónappal később igazolták a fejlemények.

„A Világkongresszus többsége azon a véleményen volt, hogy az ütközőállamok – beleértve Jugoszlávia – kapitalista államok voltak. Elutasították az RCP határozatát, miszerint ezen gazdaságok lassan a Szovjetunióéhoz válnak hasonlóvá, és nem lehet őket kapitalistának nevezni. A brit párt módosítási javaslatát a »Szovjetunió és sztálinizmus« szekcióhoz legyőzték. De ezen levelekből evidenssé vált, hogy a Nemzetközi Titkárság arra kényszerült az események által, hogy a brit párt álláspontjából cselekedjen, miszerint Jugoszláviában a termelői és politikai viszonyok alapvetően megegyeznek a Szovjetunióban fennállókkal.

Ha Jugoszláviában tényleg kapitalista állam létezne, akkor az IS leveleit csakis egyenesen opportunistának nevezhetnénk. Mert a Nemzetközi Titkárság nem azokat a feladatokat adja meg Jugoszláviában, melyek akkor lennének aktuálisak, ha a burzsoá viszonyok állnának fenn uralkodó formaként. A levelek olyan következtetésekre alapszanak, melyek csakis abból a premisszából következhetnek, hogy a kapitalizmus és a földesúri viszonyok megdöntése végbement.” (kiemelés az eredetiben)

Ted a Reply to David James c. levelében azt állította, hogy:

„az egyetlen különbség Sztálin és Tito rezsimei között az, hogy az utóbbi még mindig korai szakaszában van. Van egy figyelemre méltó hasonlóság a mai jugoszláv lelkesedés, és az akkori orosz lelkesedés között, ami az első ötéves terv a bürokrácia általi bevezetésekor lépett fel.

[…]

Már megtörténtek az első »szabotázs«-perek, amelyek keretein belül Tito a terv hiányosságainak felelősségét az ellenfelei vállára helyezi. Hasonlóan, bár kisebb méretben, ugyanezt a mintázatot láttuk az orosz »koncepciós« perek esetén. A sztálinista rendőrállam ismerős körvonalai tisztán láthatók. A különbségek felületesek, az alapok ugyanazok maradnak.”

De az ilyen kritikát a Negyedik Internacionálé „vezetői” gondolkodás nélkül elutasították. Addigra már semmi okát nem látták annak, hogy válaszoljanak. Már akkor kettészakították az RCP-t, és gyakorlatilag csak Healy kisebbségét ismerték el a hivatalos brit szekciónak.

Az Internacionálé egyetlen másik szekciója, mely akármilyen vádat emelt, az a francia volt, de gyenge és gyáva kritikát fogalmaztak meg: „Egyáltalán nem gondoljuk, hogy az IS hibát követ el azzal, hogy kérelmet nyújt be a Jugoszláv Kommunisták Szövteségének és Központi Bizotságának. Ez egy helyes lépés volt, figyelembe véve a tömegek és a kommunisták közti viszonyt.” De a francia vezetőség felháborodott volt hangnemében. „Viszont tiltakozunk az ellen, hogy ezek a levelek idealizálják Titot és pártját.” Mindenesetre gyorsan beálltak ők is a sorba, és letisztázták, hogy engedékenyek maradnak a nemzetközi fegyelem szemében.

1949-1950-ben a Nemzetközi Titkárság egyre jobban megszállottja lett az elképzelésnek, miszerint Tito Jugoszláviája egy „viszonylag egészséges” munkásállam volt. Az IEC egy határozata abban az évben olyan messzire ment, hogy kikiáltotta: „A jugoszláv forradalom fejleményei minden ponton bizonyítják az állandó forradalom elméletét” – és „Jugoszláviában […] a sztálinizmus gyakorlatilag nem része a munkásmozgalomnak […]”

Kelet–Európa többi részét illetően pedig, miközben fenntartották, hogy kapitalisták voltak, egy becstelen és zavaros elmélettel drukkoltak elő, melyben ezen államok „a Szovjetunióba való szerkezeti összeolvadás útján vannak”. Viszont hozzátették, hogy „hibrid átmeneti társadalmak átalakulás folyamatában, olyan jellemzőkkel, melyek olyan változékonyak, melyekről oly pontatlan tudásunk, hogy kiváltképpen nehéz tömören összegezni az alapvető természetüket.” Ez a végletesen homályos megfogalmazás lehetővé tette számukra, hogy elfedjék a valóságot, de egy kézreeső menekülőutat is adott nekik a jövőre nézve.

Azt már mondani sem kell, hogy az RCP módosítási javaslatait a Második Világkongresszuson soha nem adta közre az SWP, miközben ezen álláspontokat támadták és torzították.

A valóság az marad, hogy az RCP volt tiszta állásponton, mely lehetővé tette Grantnak és Hastonnak, hogy megjósolják: „Tito messze nem fogja megtámadni a sztálinista bürokrácia valódi bűneit, úgy tűnik, megpróbál majd kompromisszumra érkezni”. Pontosan ez történt.

Munkabrigádok

1950-ben az Internacionálé elődrukkolt azzal az ötlettel, hogy munkabrigádokat szervezzenek Jugoszláviába. A francia szekció, a Nemzetközi Kommunista Párt [Parti Communiste Internationaliste] (PCI) eleinte tiltakozott a nyílt levél hangneme iránt, de most a Bleibtreu–Lamber-vezetőség alatt ők váltak a Jugoszláv sztálinisták legnagyobb rajongóikká.

Lambert lelkes támogatásával a PCI ifjúsági és szakszervezeti brigádokat küldött Jugoszláviába, hogy segítsenek „építeni a szocializmust”. 1950 januárján a PCI hatodik kongresszusának jelentése kimondta, hogy „téves úgy beszélni a jugoszláv bürokratikus kasztról, mint az orosz bürokráciáról”, és „téves elfogadni azt az elméletet, miszerint a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége kapitulált az imperializmusnak, vagy annak folyamatában van”. (La Vérité, 246. sz., 1950 január, Jelentés Jugoszlávia védelméről)

A Kongresszus határozata kimondta, hogy a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége „egy sor fontos stratégia kérdésben a leninizmushoz való visszatérést” képviselte. A pártot „fejlődésben lévő balcentrista”-ként határozta meg, olyan tényezőkkel, „melyek a Jugoszláv Kommunisták Szövetségét objektívan a forradalmi program útjára vezetik”. (El a kezekkel a Jugoszláv forradalomtól, A PCI hatodik kongresszusának határozata, La Vérité, 247. sz., 1950 február első fele)

A PCI arra sürgette támogatóit, hogy hallgassák a Rádió Belgrád adásait. Gerard Bloch A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége nagyszerű választási kampánya c. cikkében kijelentette:

„A Jugoszláv Kommunisták Szövetségét és a Negyedik Internacionálét ugyanazon okért gyűlölik: mert korunk legnagyobb erejét, a proletárforradalom erejét fejezik ki, minden ország munkásainak legyőzhetetlen erejét.” (La magnifique campagne électorale du PCY, La Vérité, 251. sz., 1950 április második fele)

1950 május 1-jén egy francia delegáció látogatott Belgrádba, köztük a PCI egyik vezetőjével, Lamberttel, aki kifejezte csodálatát a Tito-rezsim felé:

„Úgy hiszem, amit Jugoszláviában láttam, az egy proletárdiktatúra volt, egy olyan párttal az élén, mely lelkesen harcol a bürokrácia ellen és a munkásdemokrácia mellett.”

Eközben büszkén jelentette a demonstrációban skandált szövegeket: „Tito, Központi Bizottság, Párt, jugoszláv népek”, és „Tito velünk, mi Titoval”. (Pierre Lambert, 1er Mai a Belgrade, La Vérité, 254. sz., 1950 május második fele)

Lambert – mint a PCI szakszervezeti munkájának felelőse – a Francia Kommunista Párttal szembenálló szakszervezeti munkásokkal együtt megalapított egy L’Únité nevű szakszervezeti bulletint, melyet a Jugoszláv Nagykövetség is finanszírozott.

Jean Jaurès Brigádoknak hívott munkabrigádokat szerveztek. A PCI újsága, a La Vérité hozta le az egyik delegáció jelentését:

„Azok, akik látták az igazságot Jugoszláviában, azt mondják: IGEN, ez egy állam, ahol a szocializmust építik, ez a proletárdiktatúra.”

Azokra a sztálinista vádakra, melyek azt mondják, hogy Jugoszlávia „rendőrállam”, a cikk ezt válaszolta:

„Annak ellenére, ami a Szovjetunióban történik, Jugoszláviában maga a munkásosztály gyakorolja a hatalmat […] Ez az állam MUNKÁSÁLLAM, amely határozottan a SZOCIÁLDEMOKRÁCIA útján van.” (Ceux qui ont vu la vérité en Yougoslavie la disent: OUI c’est un état où se construit le socialisme, c’est la dictature du prolétariat, La Vérité, 258. sz., 1950 október első fele)

Healy is Tito támogatásával volt elfoglalva, egy „John MacLean ifjúsági munkabrigád”-ot szervezett a munkáspárt ifjúsági szárnyában, hogy meglátogassák Jugoszláviát.

Nehogy felülmúlják, Cannon is beszállt a rezsim dícsérésébe. Táviratot küldött a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottságának, üdvözölve a május 1-jei kiáltványukat:

„A világ munkásai el fogják ismerni a maguk törekvéseit Jugoszlávia megvédésére és a leninizmus forradalmi mozgalmának visszaállítására, a sztálinizmussal és szociáldemokráciával ellenben.” (Yugoslav May Day Manifesto Hailed by SWP Leader, The Militant, 1950. május 8.)

Két hónappal később a The Militant – az SWP újsága – dícsérte Titot a szalagcímével: „Tito megveti a bürokráciát a szocializmus ellenfeleként”; és a támadását Sztálin ellen úgy jellemezte, mint egy „nagy előrelépés a nemzetközi munkásosztály és szocialista mozgalmak fejlődésében.” (Tito’s June 27 Speech’, The Militant, 1950. július 10.)

Az IEC Nyolcadik Plénumán 1950 áprilisában Mandel bátran kijelentette, hogy Jugoszlávia már „nem-degenerált munkásállam”.

1950 júliusán a Tito rezsim nyíltan kapitulált az imperializmusnak azzal, hogy tartózkodtak az ENSZ fegyveres közbelépésének kérdésén a Koreai háborúban. A PCI újsága decemberben csalódottságot ás kiábrándulást fejezett ki:

„Mindez kifejezetten fájdalmas Jugoszlávia forradalmi barátainak, akik abban reménykedtek, hogy a vezetők megtartják ígéretüket a marxizmus-leninizmus védelmére sztálinista revizionizmus ellen.” (La Yougoslavie sur la voie glissante, La Vérité, 263. sz., 1950 december második fele)

De a Negyedik Internacionálé összes „vezetője”, kivétel nélkül, kapitulált a tito-sztálinizmusnak: Cannon, Mandel, Pablo, Frank, Maitan, Healy, stb. Ted Grant szavaival élve, az Internacionálé „egy jugoszláv apologista utazóirodává vált”.

1953-ban, amikor Cannon, Healy, és Lambert azzal vádolták Pablot, hogy sztálinista volt, megpróbálták elrejteni azt, hogy maguk is nagy rajongói voltak a sztálinizmusnak az utóbbi években. Healy hétkötetes dokumentuma a Negyedik Internacionálé történelméről csak 1952-53-ban kezdődik. A korábbi időszakot egyszerűen a szőnyeg alá sepri.

A Kínai forradalom

Továbbá nagy zűrzavar keletkezett Kína és az 1949-es Kínai forradalom körül.

Mivel képtelenek voltak függetlenül gondolkozni, a Nemzetközi Titkárság ahhoz ragaszkodott, hogy Mao elkerülhetetlenül kapitulálni fog Csang Kaj-Seknek. Eredményképp a kínai trockijisták teljesen összezavarodtak, amikor az események máshogy történtek.

A sztálinista vezetésű parasztsereg eltiporta Csang Kaj-Sek seregét, és megdöntötte a kapitalizmust. A sztálinista Oroszországból inspirálódva, egy proletár-bonapartista rezsimet építettek. Csakis Ted Grant értette meg azt, ami történik, és jósolta meg helyesen, hogy mi fog történni – még mielőtt maga Mao rájött volna.

Az, hogy a Nemzetközi Titkárság nem tudta felismerni a valóságot, nevetséges volt. Történt egy nemzetközi gyűlés, ahol Cannon és mások, köztük egy kínai elvtárs, arról vitatkoztak, hogy Mao serege soha nem fogja tudni átlépni a Jangce folyót, és legyőzni Csang hadait. Viszont a gyűlés végére a Vörös Hadsereg igenis átlépte a Jangce folyót, és szétzúzta Csang seregét. Shachtman nagyon jól elszórakoztatta támogatóit, amikor Cannon kínai perspektíváin viccelődött. „Igen, Mao kapitulálni akar Csang Kaj-Seknek” – mondta. „Csak éppen az a probléma, hogy nem tudja őt utolérni!”

Csang Kaj-Sek seregei egyszerűen szétolvadtak Mao forradalmi agrárprogramja és a „földet a parasztoknak” propagandája nyomása alatt. Viszont Mao kegyetlenül elnyomott akármilyen független proletármozgalmat a falvakban.

Ted Grant előre megmondta, hogy a Kínai forradalom volt „az emberi történelem legnagyobb eseménye” az Orosz forradalom után.

Ted prognózisa

Amikor Mao 1949 októberén hatalomra került, a perspektívája az volt, hogy Kínában 100 évig kapitalizmusnak kell lenni, mielőtt lehetővé válik a szocializmus. De Ted elemzése olyan előrehaladott volt, hogy sikeresen megjósolta azt, ami megtörtént, még mielőtt Mao belegondolt volna.

A kínai események fejtörőt jelentettek a Negyedik Internacionálé „vezetőinek”. Trockijnak azt a kísérleti nézetét vették alapul, miszerint ha a maoista seregek legyőzik Csang Kaj-Seket, a Vörös Hadsereg felső rétege elárulná a parasztság jelentette alapot. Továbbá a munkások passzivitása miatt a Vörös Hadsereg felső rétege összeforrna a burzsoáziával, ami kapitalizmushoz vezetne. Ez nem történt meg, mivel a kapitalista fejlődés útját Kínában eltorlaszolták. Csang Kaj-Sek rezsime alatt a burzsoázia megmutatta a teljes csődét, képtelen volt megoldani az agrárkérdést és felszabadítani az országot az imperialista uralom alól.

1950-ben Ted megmagyarázta a bürokratikusan deformálódott munkásállamokhoz vezető folyamatot:

„Az, hogy Kína és Jugoszlávia képes voltak torz és alaptalan jelleggel fejlődni, a következő világszintű tényezőknek köszönhető:

(a) A világkapitalizmus válsága.

(b) Egy erős, deformált munkásállam létezése ezen országokhoz közel, mely erősen befolyásolja a munkásmozgalmat.”

(c) A Negyedik Internacionálé marxista sodratának gyengesége.

Ezek a tényezők soha nem látott fejleményeket eredményeztek, melyeket nem láthatott volna előre senki a marxista tanítók közül: A sztálinizmus kiterjesztését szociális jelenségként Európának több mint felére és a Kínai-szubkontinensre – lehetségesen Ázsia egészére.

Ez új elméleti kérdéseket tár fel, melyekre a marxista mozgalomnak választ kell adnia. Az elszigeteltség és erőink gyérségének körülményeiben az új történelmi tényezők csakis elméleti válságot okozhattak a mozgalomban, veszélyt jelentve annak létezésére és túlélésére.” (Grant, Open Letter to the BSFI, 1950 szept.-okt.)

Semmi kétség, hogy nagyon élesen lépett fel ez a veszély „annak létezésére és túlélésére”. Az egymást követő hibák, és az ezen hibák kijavítására való képtelenség, teljesen elhiteltelenítették az Internacionálét.

Az SWP még 1954-ben is kapitalistaként emlegette Kínát. Azt ezt követő évben, 1955-ben volt, hogy Kínát eltorzult munkásállamként jellemezték.

Ted az 1951-es Sztálinizmus a posztháborús világban c. dokumentumában szőtte egybe a szálakat:

„A marxizmus számára sem a pesszimizmus, sem a képmutató optimizmus nem játszhat szerepet az események elemzésének meghatározásában. Az első szükséglet abban áll, hogy megértjük a világ jelenlegi helyzetéhez vezető történelmi erők összességét.”

Azt is megjósolta, hogy egy deformált munkásállam megjelenése Kínában – pont, mint Titonál – egy komoly ütközethez fog vezetni az orosz bürokráciával. Más szavakban, előre látta a kínai–orosz szakítást.

Cannon, Mandel, Pablo, Frank, és társaik ezt egyáltalán nem tudták megérteni. Szerintük Jugoszláviában viszonylag egészséges munkásállam, Európa többi részén kapitalista államok, és Oroszországban deformált munkásállam állt fenn. Ahogy Ted magyarázta: „Ez az álláspont még a formális logika szemszögéből is inkoherens, a marxizmuséról nem is beszélve.”

Az RCP romokban

A Negyedik Internacionálé „vezetőinek” folyamatos fordulatai és baklövései nem csak az Internacionálé elpusztításához vezettek, hanem az RCP bukásában is kulcsszerepet játszottak, amely az Internacionálé legsikeresebb szekciója volt.

Bár a mozgalomnak nehézségekkel kellett szembenéznie a sztálinizmus fellendülése és megerődödése miatt; egy jó politika és perspektíva megtarthatta a kádereket. De az uralkodó klikk manőverei és hamis politikája arra szolgáltak, hogy összezavarják és lehangolják a kádereket.

A demoralizálódásnak hatása volt az RCP néhány vezetőjére is, konkrétan Jock Hastonra. Az Internacionálé vezetői felvetették az RCP feloldását a Munkáspártba – egy mélyen entrista politika. És bár nagyon jól tudta Haston, hogy a Trockij által megformulált előfeltételei nem voltak jelen az entrizmusnak, mivel kétségbeesetten az Internacionálé sorai közt akart maradni, el akarta fogadni ezt a felvetést.

Ted és a párt többi vezetője ellenezték ezt, de próbálták egyben tartani a vezetőséget, így egy idő után elfogadták. De amikor megpróbáltak kapcsolatba lépni a nemzetközi vezetőséggel, azt kapták válaszul, hogy ne velük beszéljenek, hanem a brit képviselőjükkel, Gerry Healy-vel. Sőt, azt parancsolták nekik, hogy egyesüljenek Healy csoportjával, különben az Internacionálén kívül fogják magukat találni.

Healy feltételei felháborítóak voltak: nem lehetett semmilyen nézeteltérésről beszélni hat hónapig, mikor is konferenciát tartanának. Ez állítólag az egyesítést segítette elő. De a valóságban csak egy cinikus manőver volt Healy részéről.

Healy határozott volt, hogy garantálja magának a többséget a konferencián. Eddig még soha nem sikerült nekik a többség bebiztosítása az RCP-ben. Most meg tudta oldani ezt a problémát. Kiaknázva a szituációt, és a legönkényesebb, legbürokratikusabb eszközöket használva, Healy egyből elkezdte kizárni az ellenzék tagjait.

Miután Healy átvette az irányítást a szervezet felett, semmilyen ellenzéket nem tűrtek meg. Ez volt a bosszúja, amire már tíz éve várt.

Amikor Haston látta, hogy mi történik, akkorára már teljesen demoralizálva volt, és undorában lemondott. Healy – ezzel nem megelégedve – azt követelte, hogy formálisan zárják ki.

1950 március elején bejelentette a Politikai Bizottságnak, hogy Hastont árulása miatt ki kell zárni, azzal érvelve, hogy „Az ember egy javíthatatlan opportunista.”

Haston lemondása Tedet képtelen helyzetbe helyezte. De látta, hogy az egész helyzet egy undorító komédia volt, így tartózkodott. Healy aztán kizárta Tony Cliffet az eszméi miatt, és mert nem akarta, hogy a konferencián szóba kerüljenek a dokumentumai. Amikor Ted nem támogatta Cliff kizárását, őt is kizárták.

Ily kirívó manőverekkel – és egy rendszeres tisztogatással –, Healy megszerezte a „többségét”.

Ezen eszközök teljesen idegenek voltak a trockijista mozgalom számára. Egyenesen a zinovjevizmus könyvéből származtak, mely csak egy lépésre van a sztálinizmustól.

Ennek semmi köze nem volt a bolsevizmus szokásaihoz; tiszta, demokratikus szokásokhoz, melyeket az RCP mindig is fenntartott. Trockij így magyarázta, hogy hogyan kell megoldani a belsős nézeteltéréseket:

„Először is fontos közelről megvizsgálni a szervezet alapjait – a tagság rendszeres gyűléseit, a gyűlések előtti beszélgetéseket, a rendszeres gyűléseket, és a kisebbségek jogát a véleményük kifejezésére (elvtársias hangulatnak kell fennálnia, és nem szabad kizárással fenyegetőzni). Ez soha, soha nem történt meg a régi [orosz] pártban. Egy elvtárs kizárása tragikus esemény volt, és csakis morális okokból történt, soha a kritikus hangnem miatt.” (A Results of the Entry and New Tasks-ból, 1937. október 6., a Writings of Leon Trotsky [1936-37]-ben, 486. o.)

Ted és Jock Haston erősen ellenezték Tony Cliff revizionista elméletét az államkapitalizmusról, de politikailag válaszolták meg, úgy, hogy azzal növeljék a káderek politikai szintjét. Soha még eszükbe se jutott, hogy kizárják őt hamis nézetei miatt.

Ezek a rohadt zinovjevista módszerek váltak elfogadottá az ún. Negyedik Internacionáléban, melynek vezetői adminisztatív módszerekkel, nyomással, és zaklatással próbálták megoldani a politikai nézeteltéréseket.

Ted kizárása után Healy szervezetéből – a „Klub”-ból, ahogy hívták – a Negyedik Internacionáléból is kizárták Mandel kezdeményezésére az 1951 augusztusi Harmadik Kongresszuson.

Az Internacionálé Tájékoztató Bulletinje (1951 december) szerint:

„Haston, az IEC tagjának, és Grant, póttagjának kizárása, mindkettőjük a volt RCP többséget képviselték, a brit trockijizmus azon irányzatát testesítették meg, mely makacsul nem akart integrálódni az Internacionáléba, és asszimilálni a trockijizmus új útjába.”

Így folytatódott: „tipikus példáját képviseli bármely olyan tendencia gyors degenerációjának, mely a nemzeti különbözőségben keresi a megváltását az Internacionálé széles fejlődési útjain kívül…”

A nyílt cinizmusát ilyen messzire vitte:

„Haston kizárása az IEC-ből a Nyolcadik Plénumon, miután elhagyta a szervezetet és nyíltan elárulta azt, egy hosszú politikai harc végét jelenti, mely alatt az Internacionálé vezetősége tagadhatatlanul rugalmas hozzáállást tanúsított, megtéve mindent a Haston-irányzat integrálására az Internacionáléba.”

Healy és Cannon a többiekkel együtt boldogak lehettek. A végén az RCP és Trockij Negyedik Internacionáléja romokban hevert. Ez azt jelentette, hogy a szervezetben a valódi trockijizmust legyőzték, és a zinovjevizmus győzte le.

Egy alaptalan szakadás

Ted Grant számos alkalommal rámutatott, hogy egy valóban leninista vezetőség csakis a morális és politikai tekintélyre hivatkozhat. Ha ezt elvesszük, akkor egy korrupt bürokrata rezsimet kapunk, melynek vezetői hamis tekintéllyel uralkodnak.

Az olyan vezetők, akik a kellő ideológiai előkészülettel vannak felruházva, akik jártasak a dialektikus materializmus módszereiben, sosem félnek válaszolni akármilyen politikai nézeteltérésre vagy kriticizmusra.

De az olyan vezetők, akiknek nincsen meg a politikai szintjük a kritikusaik megválaszolására a tények, statisztikák, és érvek nyelvében, azok mindig adminisztratív intézkedésekre fognak támaszkodni a kellemetlen belső problémák elhárítására. Az ilyen módszerek biztos utat jelentenek a szervezet elpusztításához.

Mivel nem volt meg a szükséges politikai és morális tekintélyük, a Negyedik Internacionálé vezetői zinovjevista módszereket használtak politikájuk betartatására. Az ilyen módszerek elkerülhetetlenül csakis politikai demoralizációt, válságokat, és alaptalan szakadásokat eredményeznek.

Ez – és az állandóan helytelen politikai vonal – volt, ami a Negyedik Internacionálé végső bukását jelentette. Az RCP volt az egyetlen komoly akadálya az Internacionálé teljes degenerálódásának.

Az RCP volt az egyetlen komoly akadálya a Negyedik Internacionálé teljes degenerálódásának.

Miután az RCP-t elpusztították, megnyílt az út Pablonak, Mandelnek, és Franknek, hogy kemény kézzel uralkodjanak a Negyedik Internacionálé szekciói felett. Ami hiányzott belőlük, az a politikai és morális tekintély volt, amit nagyon pontosan tükrözött a mindig helytelen perspektívájuk és politikájuk.

1951-ben, a Harmadik Világkongresszuson, Pablo és a Nemzetközi Titkárság meggondolták a korábbi álláspontjukat, miszerint a sztálinizmus meggyengült a háborúban; már azt hitték, hogy a Szovjetunió ellen akármelyik pillanatban atomháborút indíthat az imperializmus – a perspektívájuk szerint a Harmadik Világháború vezetne a forradalomhoz.

Erre a háborúra a proletariátus és a burzsoázia közötti nemzetközi osztályharc részeként tekintettek, ahol az Egyesült Államok vezeti a burzsoá tábort, a Szovjetunió – akármennyire vonakodóan – pedig a nemzetközi proletariátus táborát. A perspektívát – legalábbis megalkotói fejében – valóságosabbá tette a Koreai háború, ami akkor még mindig dúlt. Pablo szerint:

„A »forradalom« és a »háború« fogalmak messze nem ellentétjei egymásnak, nincsenek egymástól annyira elkülönülve, hogy a fejlődés két jelentősen különböző szakaszát alkossák; hanem olyan közelre kerülnek egymáshoz, olyannyira egybefűzödnek, hogy […] majdnem elkülöníthetetlenek. Ezen fogalmak helyébe lép a forradalom-háború, a háború-forradalom fogalma, melyre korunk forradalmi marxizmusának perspektíváit és orientációját kell alapoznunk.” (Where Are We Going?, Michel Pablo, 1951 július)

Ami egy győzedelmes kimenetelt illeti, ez a „transzformáció nagy valószínűséggel egy több évszázadokig húzódó történelmi időszakot fog megkövetelni, és eközben tele lesz a kapitalizmus és szocializmus közti átmeneti formákkal és rezsimekkel, melyek szükségszerűen el fognak térni a »tiszta« formáktól és normáktól.”

Más szavakban a perspektívája „több évszázadnyi deformált munkásállamok” jövője volt, melyben a trockijisták hű ellenzékét alkotják ezen államoknak.

Tehát Pablo szerint az időskála és a tömegszervezeteken belül a „forradalom-háború” okozta megérés miatt a trockijistáknak be kell lépniük a tömegszervezetekbe, legyenek sztálinisták vagy szociáldemokraták, hogy megelőzzék elszigetelődésüket. Ez az entrizmus sui generis – „különleges” entrizmus – politikája volt. Ez a „mély entrizmus” hosszútávú politikáját jelentené, egészen addig, amíg a „közeledő végső leszámolás” nincs megoldva a deformált munkásállamok győzelmével.

Pablo kimondta, hogy a sztálinizmus és a kisburzsoá nacionalizmus képes progresszív szerepet játszani a kapitalizmusról szocializmusra való áttérésben. Pontosan ez volt az, amit a Negyedik Internacionálé vezetői megpróbáltak rákenni az RCP-ra – bár a valóságban az RCP soha nem volt ezen az állásponton.

1950 novemberén az IEC Kilencedik Plénuma, 1951 nyarán a Harmadik Világkongresszus, és 1952 februárján az IEC Plénuma mind elfogadták Pablo elemzését, beleértve ezt az új entrista stratégiát, mely a közelgő világháborúból indult ki.

Ez arra vezette a POR-t – a Negyedik Internacionálé bolíviai szekcióját –, hogy támogassák a Forradalmi Nacionalista Mozgalmat (MNR), mely az 1952-es Bolíviai forradalomban bukásra vezette a proletariátust. (ld. Az 1952-es Bolíviai forradalom)

Az IEC 12. Plénumának (1952 december) határozata Bolíviáról kimondta, hogy a POR helyesen cselekedett, és nyíltan kiállt a „az MNR felé irányuló kritikai támogatás” mellett. (International Information Bulletin, 1953 január, 24. o.)

A francia szekció többsége ellenezte Pablo új vonalának néhány részét, és Bleibtreu-Favre írt egy ellenzéki dokumentumot Hová tart Pablo? címmel. Amíg Pablo átvette a moszkvai sztálinista bürokráciához való alkalmazkodás vonalát, Favre még mindig a korábbi illúziókhoz ragaszkodott a jugoszláviai és kínai sztálinistákat illetően. Az érvelése a következő volt:

„Az, ami egy munkáspártot sztálinistává tesz – forradalmi párttal vagy szociáldemokrata párttal (a burzsoáziához kötött) vagy akármilyen centrista párttal ellenben – nem egy sztálinista ideológia (mely nem létezik), se nem a bürokratikus módszerek (melyek mindenféle pártban léteznek), hanem annak teljes és mechanikus alárendeltsége a Kremlinhez. Amikor valamilyen oknál fogva megszűnik ez az alárendeltség, a párt megszűnik sztálinistának lenni, és olyan érdekeket fejez ki, melyek eltérnek a Szovjetunió bürokratikus kasztjának érdekeitől. Ez történt (a népek részéről kifejezett forradalmi cselekvések miatt) Jugoszláviában, jóval a kapcsolatbeli szakadás előtt – a szakadás csak hivatalossá tette. Ez az, ami már megtörtént Kínában, és ami elkerülhetetlenül a kapcsolatok megszakadásában fog tükröződni, a Kínai forradalom kimenetelétől függetlenül.”

A PCI-többség részéről ez volt Pablo tiltakozásának alapja. Kiszámítható módon Pablo bürokratikus módszereket használt ezen ellenzék eltiprására. Először is nem szavaztatta meg a francia többség dokumentumát az 1951-es Világkongresszuson. Aztán rábírta a francia többséget, hogy belemenjenek egy bizottságba, ami a franciaországi taktika részleteiről döntene. Ez egy nehéz kompromisszum volt.

1952 januárján a Nemzetközi Titkárság arra utasította a francia szekciót, hogy alkalmazzanak entrizmust a Francia Kommunista Párton belül. Ez a Lambert által a L’Unité-vel – melyben antikommunista elemek voltak; és a Force Ouvrière szakszervezeti szövetségnek része lett– folytatott közös szakszervezeti munka elhagyását, és a CGT-hez való csatlakozást jelentette. A Központi Bizottság többsége ezt leszavazta. Pablo aztán közbelépett bürokratikusan, és felfüggesztette mind a 16 KB tagot, aki ellene szavazott! Ezt a döntést egy hónap elteltével az IEC visszafordította.

Viszont 1952 közepére, az országos konferencia közeledtével, a francia szekció Pablo-párti kisebbsége megrohamozta a PCI bázisát, és elvettek minden felszerelést. Hamar kizárta őket a többség, aminek következtében két szervezet született ugyanazzal a névvel és újsággal.

1952 novemberén az IEC gyűlésen a Lambert és Bleibtreu-Favre által vezetett francia többség vereséget szenvedett, és 1953 januárján a Nemzetközi Titkárság által végleg ki lett zárva az Internacionáléból. Ezt és az általános politikai vonalat támogatta a túlnyomó többség, beleértve az amerikai SWP-t és Healy csoportját is, akik még mindig fő-pabloisták voltak.

Ezelőtt Daniel Renard, a francia szekció egy tagja, írt egy levelet Cannonnak támogatást kérve Pablo sztálinista-párti vonala ellen. 1952 májusán Cannon azzal válaszolt Renardnak, hogy letagadta egy sztálinista tendencia létezésének esélyét az Internacionáléban:

„Nem látunk egy ilyen irányzatot az Negyedik Internacionálé nemzetközi vezetőségében, sem ennek akármilyen jelét vagy tünetét.

A nemzetközi vezetőség politikáját a hivatalos dokumentumokban elfogadott vonal alapján ítéljük meg; a jelenlegi időszakban ezek a Harmadik Világkongresszus és a Tizedik Plénum dokumentumai. Ott nem látunk semmilyen revizionizmust. Ezen dokumentumokat teljesen trockijistának tartjuk […]

Az SWP vezető tagjainak egyöntetű véleménye, hogy ezen dokumentumok irói nagy szolgálatot tettek a mozgalomnak, amiért azt érdemlik, hogy értékeljék és elvtársiasan támogassák őket; nem pedig azt, hogy ne bízzanak meg bennük, és rágalmazzák őket.” (Letters exchanged between Daniel Renard and James P. Cannon, 1952. feburár 16.; május 9.)

Teljesen nyilvánvaló, hogy ezek az írok mindannyian pabloisták voltak. Politikailag mind ugyanazt a nótát fújták. Emlékezzünk vissza, hogy az 1951-es Harmadik Világkongresszus határozatait mind a pabloista Nemzetközi Titkárság írta.

Cannon feltételek nélkül támogatta Pablot: „Ahogy én értelmezem, a határozat egy próbálkozás a világ új helyzetének megértésére és a stratégiánkhoz és taktikánkhoz szükséges következtetések levonására. Egyetértek a levont következtetésekkel” – állította. (Cannon, Speeches to the Party, 141. o.)

Cannon úgy látta, hogy ezek a határozatok az Amerika tézisek c. művét támogatják. Erre egy Dan Roberts-nek írt levelében mutat rá:

„A Harmadik Kongresszus dokumentumaiban elemzett események határozottan megerősítik az amerikai téziseket, aktuálisabbá teszik őket. A világszintű irányzat a forradalom felé már visszafordíthatatlan, és Amerika nem fog elmenekülni a húzásából.” (Cannon, Speeches to the Party, 271. o.)

Amikor Cannon elolvasta Pablo The Coming World Showdown c. röpiratát, melyben a világháború forradalom-háborúba való fejlődését veti fel, azt állította: „Teljesen egyetértek Pablo röpiratával.”

Az 1952-53-as szakadásnak tehát semmi köze nem volt a politikai nézeteltérésekhez, mivel nem voltak nézeteltérések. Amikor Pablo bemutatta a Nemzetközi Titkárságnak a The Rise and Fall of Stalinism c. iratát a közelgő Negyedik Világkongresszus beszélgetéseinek alapjaként, Healy egyetértett, hogy a Nemzetközi Titkárság nevében minden szekcióhoz juttassák el; minőségben és mennyiségben is csekély kritikát fogalmazott meg.

Healy az évek során közeli szövetségese volt Pablonak: „Az utóbbi néhány évben kifejezetten közel voltam hozzá, és számbavehetően megszerettem a személyét” – írta Cannonnak 1953 májusán. „Emlékezetes munkát végzett, és most a segítségünkre van szüksége.” (Levél G. Healy-től James P. Cannonnak, 1953. május 27., Trotskyism versus Revisionism, 1. köt. 112. & 114. o.)

Hanem a szakadásnak Pablo és az SWP vezetők kapcsolatához volt köze, akik egymásra riválisként tekintettek. Bár Cannon dícsérte Pablo politikáját, soha nem bírta elviselni Pablo közbelépését az SWP ügyeibe. Konkrétan azzal vádolta Pablot, hogy az SWP-ben megjelenő, Bert Cochran által vezetett kis ellenzéki csoport az ő műve, mivel „Párizsból bújtották fel”.

Eredményképp Cannon támadást indított „Párizs” ellen, mivel úgy látta, hogy az kívülről próbál közbelépni az amerikai pártban és támogatni annak disszidenseit. Cannon hamar afelé dolgozott, hogy eltávolítsa Pablot és a „gerinctelen talpnyalói”-t. A jellemző agressziójával azt írta: „A forradalmi feladat nem az ezzel az irányzattal való »együttélés«… hanem annak felrobbantása.”

Hozzátette:

„Úgy képzelem el a stratégiánk következő szakaszát, hogy annak a kompromisszum nélküli határozottságból kell kiindulnia a pabloizmus politikai és szervezeti elpusztítására.”

Szóval tessék: a pabloizmussal való teljes egyetértéstől és annak feltétlen támogatásától eljutottunk a „kompromisszum nélküli határozottság”-ig annak elpusztítására és a szervezetből való elűzésére. Ez az elméletbeli hátraszaltó könnyedén végbement, egy szempillanás alatt és akármilyen magyarázat nélkül, csupán néhány hónap alatt.

Amikor végre megérkezett, a szakadás zene volt Healy füleinek. Új munkamegosztás jött létre, melyben Healy lett Cannon embere Európában, és gyakorlatilag azt csinált, amit akart. Csatlakozott hozzá a francia PCI is Bleibtreu-Favre és Lambert vezetésében, akik mind az ún. Negyedik Internacionálé Nemzetközi Bizottsága [International Committee of the Fourth International; ICFI] c. szervezetben egyesültek.

Mindeközben Healy egy mélyen entrista politikát folytatott Nagy-Britanniában, melyet a Socialist Outlook köré épített, együttműködve néhány baloldali reformistával. 1954-ben a Munkáskáspárt Országos Végrehajtói Bizottsága kitiltotta az újságukat. Újság nélkül a healyisták opportunista módon elkezdtek a Michael Foot által szerkesztett reformista naplóhoz, a Tribune-hoz hozzájárulni, és árulni azt – ha tehetnék, ezt az epizódot mindenkivel elfelejtetnék.

Az ultrabaloldaliságtól az opportunizmusig

A Második világháborútól megváltozott szituációt éveken keresztül makacsul nem akarta felismerni Mandel, Pablo, és Cannon.

Aztán akármilyen magyarázat vagy a múlt hibák kritikája nélkül egyszer csak opportunizmusra váltották az ultrabaloldaliságukat. A közvetlen gazdasági összeomlás perspektívája helyett revizionista eszmékkel – mint a keynesianizmus – kezdtek játszadozni, melyeket a reformizmus idejétmúlt fegyvertárából vettek, ideértve a burzsoá gazdaságtant is.

Mandel az állami közbelépés eszméjével volt elfoglalva, amíg Tony Cliff befogadta az „állandó hadi gazdaság” eszméjét a háború utáni fellendülés megmagyarázására.

Ted az 1960-ban írt Will There be a Slump c. ragyogó elemzésében megmagyarázta a történő fellendülést:

„Az igaz, hogy az 1870-től 1914-ig tartó időszakban gyorsabb volt a fejlődés tempója, mint a két világháború közti időszakban; de ez azt tükrözi, hogy a kapitalizmus viszonylag progresszív természete megváltozott. Az Első világháború egy határozott szakaszt jelölt a kapitalizmus fejlődésében. A zsákutca, amibe a termelőeszközök magántulajdona és a nemzetállam vezette a társadalmat, ezt jól mutatja.

A Második világháborút követő gazdasági fellendülés egy sor tényezőnek köszönhető. Nincs semmi »különleges« egy ilyen fellendülésben. A kapitalista társadalom ilyen gazdasági fordulatának lehetőségét Trockij már megjósolta a sztálinisták vak, mechanikus képzetei ellen megfogalmazott kritikájában.”

Aztán kifejtette, hogy milyen tényezők szülték a fellendülést és a világkereskedelem példátlan terjedését:

„A Második világháború óta a kapitalizmus, egyenletlen, ellentmondásos módon, egy ilyen »ujjászületés« időszakát élte át. Igaz, hogy egy rohadt és beteg gazdaság ideiglenes fellendülése, mely a kapitalizmus agg korát tükrözi, mintsem makacs fiatalságát; igaz, hogy egy idejétmúlt rendszer minden gyengeségét mutatja. De még a kapitalizmus általános hanyatlásában is elkerülhetetlenek az ilyen időszakok, mivel a munkásosztály – a vezetőség hibájából – nem tudta megbuktatni a rendszert. Nem létezik olyan, hogy »utolsó válság«, hogy »utolsó gazdasági hanyatlás«, hogy »felső határ a termelésen«, vagy akármilyen más primitív eszme, amit a sztálinisták vetettek fel az 1929–1933-as nagy gazdasági válság alatt. Mindenesetre, a kapitalizmus gyengülése a Második világháborút követő forradalmi eseményekben tükröződik.”

Pierre Lambert, aki a francia szekció 1952-ben kizárt vezetője volt, is kritizálta az Internacionálé többi vezetőinek revizionizmusát, de az egyetlen alternatíva, amit felvetett, az az Internacionálé által közvetlenül a világháború után elfogadott hamis álláspontokhoz való makacs ragaszkodás volt.

A tények arcába köpve tovább tagadta, hogy a huszadik században egyáltalán fejlődtek a termelés eszközei, egészen a 2008-ban bekövetkezett haláláig.

A valóságban a Második villágháborút követő évtizedekben a kapitalizmus az Ipari forradalom óta a legnagyobb fellendülését élte meg. Ezekben a körülményekben a Negyedik Internacionálé komoly nehézségekkel nézett szembe.

A gazdasági fellendülés lehetővé tette a kapitalizmusnak, hogy bevezessen néhány reformot, és javítsa az életkörülményeket. Nagy-Britanniában az 1945-ben elsöprő győzelmet arató Munkáspárt kormánya a történelmében először váltotta valóra a programjában szereplő reformok ígéreteit, ideértve az államosítást. Ez óriási növekedést eredményezett a reformizmusba vetett hitben.

Ugyanakkor Kelet-Európában a kapitalista rezsimek megdöntése, majd az 1949-es nagy Kínai forradalom új életet adott a sztálinizmus illúzióinak is a munkások és fiatalok egy fontos rétegében.

Tehét a Negyedik Internacionálé útját egy sor objektív akadály állta el, melyek a legtöbb országban kizárták annak a lehetőségét, hogy az erői gyors fejlődésbe lendüljenek.

Még ha Marx, Lenin, és Trockij mind éltek volna, az alapvető objektív helyzet akkor is végletesen nehéz lett volna. Viszont ahogy már fent is említettük, amikor egy hadsereg visszavonulni kényszerül, és jó tábornokok vezetik, vissza tud vonulni rendezetten is, megtartva erőinek nagy részét, és könnyen fel tud készülni egy új támadásra, amikor a helyzet megváltozik.

De a rossz tábornokok mindig vereséget csinálnak a visszavonulásból. Pontosan ez történt a Negyedik Internacionáléval.

Viszont Ted képes volt egy helyes perspektíva kialakítására, az elvtársak felfegyverzésére, és a jövőre való előkészülésre:

„A marxizmus szempontjából a kapitalizmusnak ezen gazdasági ujjáéledése nem csak egy rossz jelenség. Hatalmas mértékben megerősíti a munkásosztályt mennyiségileg, erősíti összetartását és a nemzeten belüli helyzetét. A gazdasági helyzet következő nagy törése még nagyobb problémákat fog jelenteni a kapitalizmusnak, mint a múltban.”

Ted arra következtetett, hogy egy elkerülhetetlen hanyatlás perspektíváját készítik elő:

„Bármi legyen a pontos dátum, az teljesen biztos, hogy a háború utáni példátlan fellendülést katasztrofikus válságnak kell majd követnie, ami alapjában meg fogja változtatni a munkásmozgalom hatalmas mértékben erősödött sorainak politikai gondolkodását.”

Tednek volt egy képessége arra, hogy úgy elemezze a konkrét szituációt, ahogy valóban fennállt, nem úgy, ahogy a szektariánus zavarodottak szerették volna, hogy fennálljon. Ez tette lehetőve neki, hogy egyben tartsa az akkor még kevés erőinket. Így képes volt felkészülni a gazdaság elkerülhetetlen hanyatlására, és azzal együtt a hatalmas osztályharcra.

Az árral szemben!

Az RCP elpusztítása után néhány évig Ted Grant és a kis támogatói csoportja arra kényszerültek, hogy az árral szemben harcoljanak végletesen nehéz objektív tényezők alatt.

Aztán 1956 viharos eseményei megtörték a helyzetet. Hruscsov nyilatkozatai és a magyar munkások hősies felkelése, melyet végül brutálisan elnyomtak orosz tankokkal, teljesen felforgatták a sztálinista mozgalmat.

Nagy-Britanniában a Kommunista Párt komoly szakadáson ment át, melyben kádereinek nagy részét elvesztette, beleértve a kulcsfontosságú szakszervezeti vezetőket. Sajnos az erőink gyengesége majdhogynem lehetetlenné tette ezen emberek visszanyerését, akik közül néhányan Healy szervezetéhez csatlakoztak, melyet ultrabaloldali irányba toltak. Mások a szélsőjobboldalhoz fordultak, és az uralkodóosztály ügynökeik lettek.

A hivatalos Negyedik Internacionálé elvesztette az alapját Nagy-Britanniában, amikor 1953-ban Healy elszakadt, hogy csatlakozzon az ún. Nemzetközi Bizottsághoz. Az Internacionálé azzal próbálta a semmiből visszaépíteni szekcióját, hogy egy reklámot helyeztek el a The Tribune újságban, felszólítva minden a Negyedik Internacionáléban érdeklődő trockijistát, hogy vegyenek részt egy konferencián.

Bár Ted és a többi elvtárs semmi bizalmat nem vetettek ebbe a szervezetbe, arra jutottak, hogy nem fognak veszíteni azzal semmit, ha részt vesznek benne – szóval így tettek. Ezután beleegyeztek egy másik kis csoporttal való egyesülésbe, ezzel újraalapítva a Negyedik Internacionálé brit szekcióját. Ezt a lépést akármilyen politikai megalkuvás nélkül lépték meg, a helyzetet korrektül elemezve. De úgy tekintettek rá, mint egy lehetőség az elszigeteltségen való felülkerekedésre és a többi ország gondolkodóival való kapcsolatteremtésre.

Egy ideig pozitív eredményeket hozott a kísérlet. De nagyon hamar újra felszínre kerültek a régi nézeteltérések – és a régi manőverek és cselezgetések is.

Ted az IEC tagja lett, ahol alkalma nyílt felismerni a Pablo hibái okozta problémákat. Pablo újra a közelgő atomháborúval fenyegetőzött, melynek – valamilyen titokzatos úton – a szocialista forradalomhoz kellett volna vezetnie.

Ted jót szórakozott azon, hogy milyen hatással volt ez a buta propaganda, még a vezető káderekre is. Felidéz egy találkozót egy elvtárssal, aki, könnyekkel a szemében, így köszönt el tőle: „Búcsúzunk elvtárs, talán most találkoztunk utoljára.”

Erre Ted azt válaszolta: „Ne aggódj. Menj aludni, és jól pihend ki magad. Nem lesz semmiféle háború, és a következő ülésen újra találkozni fogunk.” Az nem maradt fenn, hogy az elvtárs meggyőződött-e vagy sem.

Ted azt is észrevette, hogy volt az argentin elvtársaknak volt egy blokkjuk, melyet egy Posadas nevű férfi vezetett, akik mindig 1000%-ig Pablohoz voltak hűek. Mindig, amikor szavazásra került sor, a kezük hezitáció nélkül égnek állt.

Egy ilyen szavazás után Ted azt mondta Pablonak: „Óvatosan bánj ezekkel az emberekkel. Ma mindig veled szavaznak. Holnap mindig ellened fognak.” Ez a jóslat igaznak bizonyult.

Az Internacionálé legnagyobb szekciója Sri Lankában – akkor még Ceylonnak hívták – volt. Viszont Ted felfigyelt arra, hogy az IEC összes gyűlésén, a Sri Lanka-i vezető elvtársak mindig megvetően tekintettek a nemzetközi vezetőségre.

Az LSSP [Lanka Sama Samaja Party] vezetőjének, N. M. Pererának egyértelműen opportunista tendenciái voltak. Ted azt mondta, hogy „N. M. soha nem volt trockijista”. De a nemzetközi vezetőség még meg sem próbálta kijavítani őt.

Amíg Trockij életben volt, hatalmas politikai és morális tekintéllyel bírt, mellyel tiszteletet inspirált az Internacionálé vezető kádereiben.

De ezeknek a vezetőknek soha nem adatott meg az ilyen tekintély. Számtalan hibáik és baklövéseik aláásták szándékukat, főleg a Sri Lanka-i elvtársak szemében, akik végül is vezető tömegszervezet voltak.

Elkerülhetetlenül az egésznek sírás lett a vége. Az LSSP belépett a népi front kormányba Sri Lankában, megdöbbentve az Internacionálé vezetőségét. De ez annak a következménye volt, hogy nem tudták nekik határozottan megmutatni a helyes utat. A pánikszerű válasz az volt, hogy kizárták az egész LSSP-t, és meg sem próbálták politikai harccal megnyerni a többséget.

A brit szekció és az Internacionálé vezetősége közti nézeteltérések akkor váltak igazán szembetűnővé, amikor Mandel, Pablo, és társaik újra kapcsolatba léptek az amerikai SWP-vel. Ezt azzal a szándékkal tették, hogy újraalapítsák „az egységet minden trockijista között”.

Mindenesetre Ted a múlt tapasztalataira alapozva azt jósolta, hogy ezek az emberek csak abban fognak sikerrel járni, hogy két internacionálét tízre egyesítenek. Ez a megjegyzés eléggé pontosnak bizonyult.

Egy hevült vita tört ki az Internacionálé vezetői között több kérdésen, kifejezetten az orosz-kínai szakadás természetén és a gyarmati forradalmon.

Pablo az orosz bürokrácia mellett állt ki a kínaival szemben, míg a többiek a kínai bürokráciát támogatták Moszkva ellen. Ted kitartott amellett, hogy ez két rivális bürokrácia harca volt, melyben a Negyedik Internacionálé egyik oldalt sem támogathatta.

A gyarmati forradalom kérdésén az Internacionálé vezetői a gerillaizmus kritikátlan támogatására jutottak, míg az amerikaiak kritikátlanul támogatták Castrot Kubában – mely országot többé-kevésbé egészséges munkásállamként jellemeztek.

Ez pontosan ugyanaz a hiba volt, melyet korábban Tito Jugoszláviájával kapcsolatban elkövettek. Ezek az emberek gyakorlatilag le akarták vágni az utat azzal, hogy „tudatalatt trockijista” embereket toboroznak. Miután Titoval pórul jártak, Castroval kezdtek lavírozni.

Később Mao Ce-Tungot is hasonló fényben tüntették fel; olyan messzire mentek, hogy az ún. kínai „Kulturális forradalmat” úgy írták le, mint a párizsi kommün egy új verzióját! Mindez a trockijizmus legalapabb eszméinek elhagyásával ért fel; elősegítette a Negyedik Internacionálé teljes elvegyülését – már megvoltak a jelei annak, hogy ez fog megtörténni.

A kis ír csoport, mely a Negyedik Internacionálét képviselte, közel állt a brit elvtársakhoz. Arra tanácsolta őket az Internacionálé, hogy egyesüljenek egy apró ultrasztálinista ír maoista szervezettel, melyet egy Clifford nevű férfi vezetett.

Clifford feltétele az volt, hogy nem történhettek beszélgetések a sztálinizmus és trockijizmus különbségeiről a kezdeti időszakban. Ezt ostoba módon el is fogadták. Viszont közvetlenül az egyesülés után Clifford egy vad támadást indított az „ellenforradalmi” trockijizmus ellen. Természetesen az ír trockijisták képtelenek voltak válaszolni a dokumentumára, így sürgősen felkérték Ted Grantot, hogy írjon nekik egy választ. Ezt Ted teljesítette (ld. A reply to comrade Clifford), de sajnos nem tudta megelőzni az egységtervezet kudarcát.

A legkirívóbb eset Olaszországban volt, ahol nem létezett jelentős méretű maoista csoport – egészen addig, amíg gyakorlatilag a Negyedik Internacionálé el nem indította azt! Az olasz szekció vezetője, Livio Maitan be akart szerezni néhány példányt Mao Vörös könyvecskéjéből, hogy terjessze azt.

Mivel nem volt kínai nagykövetség Olaszországban, Svájcba utazott, és nagytételben szerezte be a példányokat ebből a forrásból. A szorgalmasságának köszönhetően a Vörös könyvecske Olaszország minden részére eljutott, és nagy hatása volt. Sajnos a Negyedik Internacionálénak nem vált hasznára. Viszont a maoizmus illúzióinak megerősítésében sikerrel jártak a kor radikalizált fiatalságának köreiben – a maoizmust az átmenetnek állították be a sztálinizmusból a trockijizmusba. Az átmenet a másik irányba sült el, és a maoizmus hatása miatt még Maitan szervezetének egy csoportulása is elszakadt, és egy később méretessé váló ultrabaloldali mozgalom szervezésébe kezdtek.

Új cselszövések

Ezidőtájt Ted és a többi elvtársak következetes ellenzéket képviseltek az Internacionálé hamis vonalával szemben. A vezetőség – nem meglepő módon – nem érveléssel, hanem manőverekkel és cselekkel válaszolt.

Volt egy kis, Nottingham-i központú klikk, melynek elvtelen tagjai Párizzsal szövetkeztek, hogy aláássák a brit szekció vezetőségét.

Akkoriban a szervezetünk gyenge és kicsi volt, nagyon kevés anyagi erőforrással. Nem volt se központunk, se teljes munkaidős forradalmárunk. Ted Grant egy telefonközpontban dolgozott, minden szabadidejét a szervezetnek szentelve.

Tehát nagyon jó hír volt, amikor az Internacionálé úgy döntött, hogy küld nekünk egy teljes munkaidős elvtársat Kanadából, aki az Internacionálétól kapta a fizetését.

Viszont a kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a dolga nem a brit szekció építése, hanem a Nottingham-i csoporttal való összeesküvés a vezetőség ellen.

Amikor lerántották a leplet erről az összeesküvésről, botrányt csinált a kanadai elvtárs – ellopta az összes könyvet abból a könyvesboltból, ahol dolgoznia kellett volna. Ez egy kirívó szabotázsi kísérlet volt, ami jól mutatta, hogy mire képesek ezek az emberek. De ez csak a kezdet volt.

Az „Egyesült Titkárság”

1963-ban az Internacionálé végre egyetlen szervezetbe egyesült, melynek neve a Negyedik Internacionálé Egyesült Titkársága [Unified Secretariat of the Fourth Internationale] (UCFI) lett. Egyből elkezdett omladozni.

Pablo elszakadt, őt Posadas követte, míg Lambert és Healy eleve nem is csatlakoztak. A „minden trockijista” közötti egység tehát a kezdettől fogva vesztett ügy volt. Ez volt az elkerülhetetlen következménye a hamis politikák sorának és egy mérgező belső rezsimnek.

A brit elvtársak az elejétől fogva szilárd elveken megalapozott állásponton voltak. Az 1965-ös Kongresszuson benyújtottak egy dokumentumot, melyben leírták a nézeteltéréseiket. Az orosz-kínai vitában kiálltak a Moszkvától és Pekingtől való teljes függetlenség mellett. Kifejtették, hogy a kettőjük szakadásának oka a két bürokrácia érdekeinek szembemenése volt – egyik sem a munkásosztály érdekeit vagy a globális szocialista forradalmat képviselte.

A gyarmati forradalommal kapcsolatban a Negyedik Internacionálénak független osztálypolitikát kell folytatnia, és nem kispolgári vezetők mögé beállnia – amellett, hogy határozottan kiállnak az elnyomott népek imperializmus elleni harcuk mellett.

Elutasítottuk az egyéni terrorizmus és gerillaizmus politikáját, mivel ezek végzetes szerepet játszottak akkoriban Latin-Amerikában, míg az Internacionálé vezetői kritikátlanul támogatták azt.

A Ted Grant által írt és a brit szekció által bemutatott dokumentum, A gyarmati forradalom és az orosz-kínai szakadás, volt az egyetlen, ami határozottan képviselt egy trockijista proletárpolitikát. Mivel nem voltunk meggyőződve arról, hogy az Internacionálé elterjesztené, magunk adtuk közre – még úgy is, hogy anyagi nehézségeink voltak.

Viszont amikor az elvtársak megérkeztek a Kongresszusra, felfedezték, hogy a dokumentumunkat nem osztották ki, szóval senkinek nem volt alkalma elolvasni azt. Ted Grant később ironikusan megjegyezte:

„Lenin megvetően internacionálé helyett postahivatalnak nevezte a Második Internacionálét. Ezt a klikket még postahivatalnak sem lehet nevezni. Szervezetileg és Politikailag is teljes a csőd.” (Grant, Programme of the International, 1970 május)

A kongresszusi vitában Grant mindösszesen tizenöt percet kapott (azaz fordítással együtt hetet), hogy bemutassa a dokumentumot, melyet természetesen senki nem támogatott. Aztán az Internacionálé vezetői bejelentették, hogy gyakorlatilag kizárják a brit elvtársakat.

Azzal az okkal, hogy a brit elvtársak állítólag „képtelenek voltak a szervezet építésére”, előterjesztették, hogy teljes értékű szekcióról szimpatizáló szekcióra fokozzák le őket. Ugyanezt a címet adták egy kis klikknek, mely megvédte az Internacionálé hivatalos vonalát.

Az elvtársak helyesen rámutattak, hogy ez egy becstelen kizárás volt. Soha nem is tértünk vissza. Az ún. Negyedik Internacionáléval történt szakadásunk örökérvényű és visszafordíthatatlan. Több évtizednyi tapasztalat arról győzött meg minket, hogy a Negyedik Internacionálé – melyet Trockij oly nagy reményben alapított – kudarcban végződött.

Összefoglalás

Ma a Negyedik Internacionálé nem létezik szervezetként, nincs programja, nincsen struktúrája. A hiú szekták sokasága, melyek igényt tartanak erre az egykor büszke címre, arra szolgáltak, hogy teljesen elhiteltelenítsék.

A Negyedik Internacionálé roncsaiből felemelkedő szekták közül egyetlen egy sincs, mely osztaná az Internacionálé eredeti eszméit.

Bár Trockij nevét szorgalmas rendszerességgel invokálják, soha nem értették meg a módszerét. Mindannyian végzetesen hozzájárultak a Negyedik Internacionálé pusztulásához.

Egyikük sem képvisel semmit a valódi bolsevik leninizmusból – azaz trockjiizmusból. Mindegyikük egy bizarr karikatúrát képvisel a trockijizmus nevében a munkások és fiatalok előrehaladott rétegeinek. Ez megbocsáthatatlan bűnük.

Következésképpen ezerszeresen igazunk volt, amikor évtizedekkel ezelőtt végképp sterilnek neveztük őket, és örökre hátat fordítottunk nekik.

Ma csakis egy szervezetnek van joga képviselni a trockijizmus zászlaját, csakis egy szervezet mondhatja el magáról, hogy azt határozottan védelmezte sok-sok évtizeden át – ez a szervezet a Forradalmi Kommunista Internacionálé.

A forradalmi párt végső soron programot, eszméket, módszereket, és hagyományokat jelent.

Sokszorosan kihangsúlyoztuk a forradalmi elmélet fontosságát az Internacionálé építésében.

Lenin írja, hogy „forradalmi elmélet nélkül nincs forradalmi mozgalom sem”. Ez az állítás száz százalékban igaz. Ezek a szavak elkerülték a Negyedik Internacionálé ún. vezetőit.

De amíg a Negyedik Internacionálé elpusztult, a Trockij által kifejtett eszmék, programok, hagyományok, módszerek ma is élnek, és teljes életerejüket és relevanciájukat fenntartják.

A történelemben az összes politikai csoportosulás közül mi örököltük a leghatalmasabb eszméket. Ez az örökség, amit védünk. Ez a leghatalmasabb fegyverünk, ami lehetővé teszi nekünk, hogy kimondjuk: a forradalmi élcsapat még soha nem volt annyira felkészülve elméletet illetően az előttünk álló feladatokra, mint most.

Az Első, Második, és Harmadik Internacionálék legnagyobb vívmányaira alapozzuk magunkat, és a Negyedik Internacionálé alapítókongresszusára.

Ted Grant megmentette ezen eszméket, és több mint fél évszázadig fejlesztette és gazdagította tovább őket. Az összes műveinek kiadványa egy a legfontosabb darabok közül az elméleti fegyvertárunkban.

A célunk nagy, mert nagy emberek vállain állunk. A dolgunk az, hogy véghez vigyük ezt a hatalmas munkát, hogy felnőjünk a feladathoz, melyet a történelem állít elénk.