Az újvidéki vasútállomás mennyezetének 2024 november 1-jén történt leomlása óta – mely 16 ember halálát okozta – Szerbiában a diákok blokádokat, tüntetéseket, és egyéb demonstrációkat szerveztek. Ez a korrupció okozta csapás felháborodás hatalmas hullámát indította el. Áprilisig – ennek a cikknek az írásakor – már több mint egymillió ember vett részt a tüntetéseken és támogatta a diákok követeléseit. A demonstrációk továbbra is folytatódnak.
[Ez a cikk egy fordítás. Az eredetit Helena Biberić írta, megjelent a marxist.com weboldalon 2025 április 25-én. A képek megjelenési sorrendben: Wikimédia Commons; méltányos használat; méltányos használat; Bracejerkovic, Wikimédia Commons; méltányos használat]
A diákok által előidézett tömegmozgalom nemrég eszkalálódott egy hatalmas tüntetéssel Belgrádban március 15-én, amin nagyjából félmillióan vettek részt. A demonstráció méretének megsaccolása nehéz, de nagy eséllyel az ország 10-15%-a kint volt az utcákon a diákok követeléseit visszhangozva. Szerbia egy kis ország, csupán 6,6 millió fővel. Ha akkora lenne, mint az Egyesült Államok, a 10-15% több mint 50 millió embernek felelne meg. Az ilyen nagyságú tömegmozgalmak példátlanok az ex-jugoszláv területeken. A kormánypárti sajtó – nem meglepő módon – rejtegetni próbálja a résztvevők valós számát, azt állítván, hogy „csak” 107.000-en voltak, de ez a piti trükk nem fog senkit rászedni, akinek van szeme.
Az óriási tüntetés napján – március 15-én – a diákok nagy odafigyeléssel mozgatták a tömeget egy helyről a másikra. Az esemény idő előtt véget kellett, hogy érjen, mivel a kormány erőszakos bérencei hangágyút vetettek be a nép ellen, komoly baleset okozásában reménykedve.
Sem a tömegdemonstrációk, sem a diákok hatalmas támogatottsága – a lakosságnak 80%-a támogatja őket a friss közvélemény-kutatások szerint – nem tudta megállítani a rezsimet. Ellenben a diákok bátorsága, lelkesedése, a kulturális összetartozás, és a hasonló körülmények és korrupt kapitalista rezsimek az ex-jugoszláv országokban – melyek közül mindegyik elszenvedte a kapitalizmus visszatérésének következményeit az 1990-es évek óta –mind azt okozták, hogy a környező területen élő fiatalok és munkások együttéreznek a szerbekkel, azok pedig inspirálják őket.
Szolidaritás érkezett Horvátországból, ahol a szerb helyzet befolyása más alakot öltött. A jelenlegi, oktatási dolgozók nagyléptékű sztrájkja, ami az utóbbi években a legnagyobb, részben a szerb eseményekből inspirálódik.
Horvátország 1999-ben hatalmas sztrájkok sorozatát élte át – csak abban az évben 246-ot – Szerbia NATO általi bombázása miatt. Ezek közül sok a gyárak a munkások általi több hónapos foglalásában végződött. A történelmi körülmények és a Horvát munkásosztály szokásai miatt az elégedetlenség kevésbé demonstrációkban, és inkább sztrájkokban mutatkozik meg. Jugoszlávia felbomlása alatt a 90-es években Horvátország általános sztrájkok során ment keresztül, melyek célja a privatizációs folyamat megállítása volt.
Macedóniában is tömegtüntetés tört ki márciusban, válaszként egy tűzvészre, melyben 62 ember vesztette életét és 193 sebesült a Kočani nightclubban. Ez a tragédia kiemelte a hatóságok korrupcióját és tehetetlenségét, és a szerbiaihoz hasonló méretű felháborodás-hullámot idézett elő. A határ másik oldalán Vučić, a szerb elnök próbálkozása a tragédia saját célra való felhasználására kudarcot vallott, és visszafele sült el. Egy alattomos mutatványban belépett abba az intenzív osztály egységbe, ahol az egyik áldozat gyógyult Szerbiában, ezzel kockáztatva a biztonságát az illetőnek, ahogy az életéért küzdött. Eredményül a diáktüntetők azt követelik, hogy vonják felelősségre azt, aki engedélyt adott Vučićnak, hogy belépjen az egységbe.
Zborovi
A népek tapasztalatból tanulnak, és ebbe a diákok is beletartoznak. A küzdelemből, melyet ők indítottak, most új konklúziókat vonnak le. Ez a mozgalom nem tervezett volt, hanem spontán improvizált az elejétől fogva. Mélyebb volt mint a közvetlen oka, így felerősítve a rendszer elleni felgyülemlett haragot.
Az első fázisában a mozgalom szervezett tömegtüntetésekből állt, melyeket a diákok plenárisokkal (gyűlésekkel) irányítottak, a küzdelem önszerveződésének formájaként. Korábban már írtunk a plenárisok előnyeiről. Két hónapon belül a diákok küzdelme és tudata továbbfejlődött, ami egy általános sztrájk meghirdetésében jelentkezett.
2025 január 24-én – két hónapnyi tüntetések, demonstrációk, és blokádok után – az általános sztrájk meghirdetése egyesítette a diákokat és az IT, újságírás, oktatás, és kultúra területein dolgozó munkásokat. Bár a sztrájk csak részleges volt, és csupán néhány szektorra volt hatással, megmutatta a tüntetéses mozgalom egyre növekvő lendületét. Az általános sztrájk ötletének tömeges támogatottsága volt, a diákok támogatóinak több mint 80%-a volt mellette. A miniszterelnök lemondásával Vučić feláldozta a saját kormányát a mozgalom lecsillapításáért, hogy legyen egy kis mozgástere. De ez a próbálkozás szintén kudarcba fulladt, és tovább vezette a mozgalmat a következő szakaszába, ami Szerbia történelmének legnagyobb tüntetésében teljesedett ki. A világ minden szegletében láthatták az emberek, hogyan árasztja el Belgrád utcáit a nép.
A diákok – tanulva a tapasztalatukból a mozgalomban – az eddigi legprogresszívabb következtetésüket vonták le. A diákmozgalom az iskolai és kari plenárisok körüli szerveződés során nőtt erősebbről erősebbre. Most a szomszédsági gyülekezetek (zborovi, a zbor többesszáma, jelentése: „gyűlés”) alapítását és terjesztését követelik. Ezen követelést széleskörűen jól fogadták, így több száz zborovi alakult. A mozgalom egy második, sorsdöntő fázisba lép. A diákok mondják: „mindenkit a zboroviba” – ami a diákoknak a plenáris, az a népnek a zbor.
Hogy megértsuk, miért van szükség zborovira, meg kell értenünk néhány részletet Szerbia és ex-Jugoszlávia tágabb régiójának történelméből.
A „gyűlések” (zborovi) kifejezés a területen először az Oszmán Birodalom elleni harc alatt jelent meg, és a Szerb forradalom (Első szerb felkelés) alatt használták a korai XIX. században. A helyi közösségek saját nagygyűlésekbe szerveződtek, ahol eldöntötték, miként tevékenykedjenek a nemzeti emancipációért folytatott harcukban.
Hasonló dolgok történtek Likában és Dalmácia részeiben Horvátországban. Később, a Jugoszláv Királyság idején fennmaradt ez a kifejezés, és a Demokratikus Föderatív Jugoszláv Köztársaság alatt az alkotmány megengedte a munkásoknak, hogy a gyűlésekben döntéseket hozzanak a gyárak és munkahelyek egyes aspektusait illetően.
Jugoszlávia felbomlása után Szerbia, Horvátország, Szlovénia, és más köztársaságok megtartották a zbort, mint a helyi önkormányzat egy formáját. Macedóniában a sobranie kifejezést használják, ugyanezzel a jelentéssel. Ebből kifolyólag a diákok követelései egy olyan jogi építményhez kapcsolódnak, ami technikailag már létezik, így a polgári nagygyűlések részei a felkeléseink és forradalmaink történelmének. További érdekesség, hogy 1920-ban számos zborovi szerveződött a Jugoszláv Királyságban éppen az Obznana rendelet meghozatala előtt, mely törvényenkívülivé tette a Jugoszláv Kommunista Pártot, és akármilyen szervezetet, mely ahhoz volt köthető. Az Obznana ellenzéke egy zágrábi általános sztrájkban csúcsosodott ki.
A szerb szituációt gyakran úgy tüntetik fel a nemzetközi médiában, mintha be lenne szennyezve a szerb nacionalizmussal – néhányan még az ultra-reakciós Chetnik mozgalom ördögét is a falra festik. De a mozgalommal vállalt széleskörű szolidaritást, főleg Horvátországból, és a szerbek és muszlimok közti egység inspiráló képe Újvásáron (Novi Pazarban) azt mutatja, hogy a mozgalom mögött az általános akarat a küzdelemben való egységért minden Jugoszláv nép számára áll, ellenben a nacionalizmussal és etno-vallási szakadékokkal.
A zborovi jelentősége Szerbiában
A tömeggyűlések (zborovi) futótűzszerűen kezdtek terjedni Szerbiában a márciusi felhívás után. A cikk írásakor több száz tömeggyűlés lett tartva az ország minden táján. Már a felhívás napján is több mint 50 város és település válaszolt. A felhívással együtt a diákok kiadtak egy kézikönyvet a gyűlések megszervezésére, ami többek közt azt is leírja, hogy a gyűlések lényegükben megegyeznek a diákok plenárisaival, kivéve azt, hogy régionálisan szerveződnek.
Egy korábbi cikkben azt írtuk, hogy a közös gyűlések megszervezése a diákok és a munkások között egy döntő lépés a mozgalom számára. A diákok a helyes következtetésre jutottak: a küzdelemnek kapcsolatban kell állnia a széles tömegekkel. A diákok márciusi felhívása már rezonált a munkásosztállyal és a széles tömeggel, akik egyre határozottabban válaszolnak.
Azok a tanárok Szerbiában, akik részt vettek sztrájk-akciók különböző formáiban a tüntetések kezdete óta, már rég a saját plenárisukon keresztül szervezik tevékenységüket.
A tanárok példájára kapva az ún. strukovni zborovi kerültek megalakításra. Vannak gyülekezetek az IT-szektorban, az oktatóknál, és újkeletűen egy új gyülekezet is alakult az egészségügyi dolgozók körében. A múlthéten a munkások gyülekezetet alakítottak egy elfoglalt TV-állomáson, amelyen keresztül a munkások saját követeléseket tettek.
Mint kommunisták, felhívást teszünk ezen gyűlések általánosítására, mivel ez egy szükségszerű lépés a munkásosztály független részvételéhez. Ezt azért kell elérni, hogy saját követeléseket tudjanak felvetni, és a rezsim elleni mozgalom frontvonalaira tudjanak állni.
Az egészségügyi dolgozók megjegyzései kiemelten érdekesek, kérdést emelve a gyűlések szerepéről. Egy hírportál így tudósít:
„az egészségügyi dolgozók a közösségi média oldalakon tettek felhívást a gyülekezetre, ösztökélve az összetartást és egységet az egészségügyi szakemberek között, azzal a céllal, hogy együtt találkozzanak, szerveződjenek, és tegyenek a szakmájuk védelméért. Kijelentették, hogy a szakszervezetek nem teszik a dolgukat, hogy »mély álomban vannak«, és hogy szükségszerű közösen tenni, szerveződni, és létrehozni egy közös és megvalósítható tervet.
Az Orvosi Kar diákjai támogatták a gyülekezetet, és moderátorokat, védelmi egységeket, és írnokokat biztosítottak.“
A gyűléseket spontán szervezik közösségi médián vagy a Viber appon keresztül. A diákok gyakran részt vesznek mint moderátorok és írnokok.
Továbbá a gyülekezetek gyakran olyan döntéseket hoznak, melyhez nincs hatáskörük, legalábbis a helyi önkormányzatok törvényei szerint. Például a Čačaki zbor megszavazta a jelenlegi polgármester leváltását, és tömegtüntetések zajlanak, amíg le nem mond.
A gyülekezetek széleskörű megjelenése a népek széleskörű radikalizációjának következménye. Például Nissában az emberek tojással dobálták a jelenlegi polgármestert. Kragujevacban a zbor úgy határozott, hogy a városnak kell finanszíroznia az oktatásban dolgozók fizetését. Ha süket fülekre találtak volna követeléseik, azzal fenyegetőztek, hogy a városházához fognak menni szerdán este 6-kor, hogy demonstrációt tartsanak.
Az utóbbi időkben van egy irányzat a gyülekezetek centralizációjára. Például Újvidék városában van egy „zbor svih zborova” (minden gyülekezet gyülekezete), melyet a TV állomás foglalásának szervezésére használnak. Szerbia-szerte sok különböző zborovi is részben centralizálva lett, és arra használva, hogy „védelmi egységeket” küldjenek a diákok védelmére a TV állomás blokádja során.
Egyértelműen kell fogalmaznunk: a gyülekezetek centralizálása és a munkásdemokrácia módszereinek – mint a képviselők megszavazása és visszahívása a helyi gyülekezet által – beiktatása jelenti az első lépést egy alternatív erő kiépítésére a társadalomban. Felteszi azt a kérdést, hogy „ki dönt”. A válasz vagy a munkások és diákok túlnyomó többsége, vagy a kapitalista oligarchák korrupt rezsime, Vučić rezsimében megtestesülve. Mint kommunisták, teljes mértékben támogatunk akármilyen lépést ebbe az irányba.
Mit képviselnek a gyülekezetek (zborovi)?
Még a fősodratú hírportálok is azt írják a gyülekezetekről, hogy azok lehetőséget kínálnak a tömegeknek a politikába való bekapcsolódásra. A Radar Nova így tudósította egy diák összegző szavait:
„A gyülekezetek lehetőséget adnak az embereknek a véleménynyilvánításra a közösségükben fellépő politikai válságról. Ezzel eszükbe is juttatják, hogy a politika sokkal több a pártoknál. A szokásos politika helyett most egy kopernikuszi forradalmat figyelünk meg, melyben az emberek határozzák meg a saját szükségleteiket, és hívnak meg másokat, hogy közvetlenül vegyenek részt a munkacsoportokban. Erős eszme az, hogy az ember kezében van a jövő, és ez természetesen megmozdítja az embereket.”
A média azt tudósítja, hogy a gyülekezetek „az embereknek adják a politikai hatalmat”, és még ők is tudatalatt elválasztják a gyűléseket a liberális demokrácia szokásos építményeitől, ezzel megkérdőjelezve a gyülekezetek fontosságát. Egy portál azt is megkérdezte, hogy egy „párhuzamos valóságot” képviselnek-e. Igazuk van, tényleg egy potenciális párhuzamos szerv, mely a szemünk előtt fejlődik.
Szerbiában – mint minden ex-jugoszláv országban – viszonylag gyenge szakszervezeti struktúrák vannak jelen. Nagyjából csak a munkások 20%-a van Szerbiában szakszervezetbe szervezve, nagyrészt az állami szektorban, beleértve az egészségügyet, oktatást, és közműveket. Bár az egészségügyi és oktatási dolgozók megjegyzéseiből ítélve tisztán látszik, hogy a gyülekezetek a szerveződés egy új formáját képviselik, behálózva minden munkást. Lehetőséget jelent nekik a gátlások kikerülésére, melyeket a szakszervezeti bürokráciák jelentettek, melyekben reménytelenek.
A szerb kultúrmagazin, az Oblakoder weboldalán például egy olyan cikk jelent meg, amely felveti az elégtelen szakszervezeti szervezés problémáját, és azt, hogy az általános sztrájkot csak akkor lehet megvalósítani, ha a tömegek úgy szerveződnek, mint a diákok a plenárisokban.
Természetesen felvetődött a kérdés a médiában: „Leválthatják-e a gyülekezetek a szakszervezeteket?” Egy interjúban helyeselve válaszolt egy tanár, mondván: „ez a szerveződés egy új módja.” A munkásgyűléseknek minden munkást szervezniük kell, főleg egy sztrájk vagy más küzdelem alatt. A munkások részvételében történt ugrásnak ahhoz kell vezetnie, hogy a legfejlettebb rétegek átveszik az irányítást a szakszervezetek – melyek a munkásosztály állandó szervezetei – felett, hogy azokat átalakítsák militáns szakszervezetekké. Miközben ezeket a sorokat írjuk, a munkások a gyülekezetek felhasználásával egyre harciasabbá teszik a már létező szakszervezeteket. Kifjezetten az oktatási dolgozók gyülekezetei hajlanak a centralizáció felé, ahogy szervezik a küzdelmüket.
A mozgalmat a kezdettől fogva bizalmatlanság jellemezte az „intézmények” felé – az emberek úgy látják, hogy ezeket az intézményeket a regnáló Szerb Haladó Párt irányítja. A tömegek és a munkásosztály egyre inkább arra a következtetésre jutnak, hogy szükségük van saját „intézményekre”. A diákok azt fejtegetik az interjúkban a médiában, hogy a gyülekezetek alapításával próbáltak tömegmozgalommá válni, és akarták legyőzni a mozgalomnak korlátozottságát önmagának megértetésében. Továbbá, ismételten politikai vezérekké váltak önmaguk is, ami abban nyilvánul meg, hogy a tömegek a diákokhoz fordulnak politikai tanácsadásért.
A munkásgyülekezetek napirendjén olyan problémák vannak, mint a sztrájkok és a tanárok késő bérei. Általában azoknak, akik nem tagjai semmilyen szakszervezeteknek, nincs más választásuk, mint írni egy levelet a helyi hatóságoknak, és fellebezni a „releváns intézményeknek”, aztán reménykedni abban, hogy „csak lesz valami”. Elengedhetetlen, hogy ők is alkossanak saját munkásgyülekezeteket – olyanokat, amelyeket az IT dolgozók, tanárok, egészségügyi szakemberek és TV munkások már megalkottak. A gyülekezeteken belül tudnak majd döntést hozni az ezt követő lépésekről, megvitatni sztrájkokat, vagy akár szervezni is azokat, mint a munkásplenáris Nissában, amikor megszavazott egy sztrájkot. Azért is harcolhatnak, hogy a már létező szakszervezeteket militánsabbá tegyék.
De még azelőtt, hogy a diákok felhívást tettek volna a gyülekezetek megalakítására, a munkások Ex-Jugoszlávia-szerte már tisztában voltak az ún. „munkás” szakszervezetek tradícióival. Egy érdekes eset a TENT-i (a TENT egy erőmű) munkásoké, akik egy sztrájkot szerveztek januárban olyan követelésekkel, amelyek rég túllépték egy szokásos sztrájk keretét. Így szóltak:
„A törvény kimondja, hogy a sztrájk-tevékenységek csak a meghirdetés után kezdődhetnek. Meg kell szereznünk az UGS Nezavisnost [egy szakszervezet-szövetség] engedélyét, és aztán kezdhetünk. De lesz egy sztrájk a beleegyezésük nélkül is, ha a munkás-zbor így dönt.”
A követelményeik a következők voltak: „a blokádban résztvevő diákok követeléseinek kielégítése, a felelősség meghatározása az elektromos-ipar végzetes szituációjáért, és az EPS AD [a TENT állami tulajdonban lévő működtetője] általános igazgatójának, végrehajtó és felügyelő bizottságainak, az EPS alakulatának, és a bányász- és energiaügyi miniszternek pozíciójától való megfosztása.”
A sztrájkok, tüntetések, és demonstrációk védelme
Ahogy a mozgalom eszkalálódott, folyamatos provokációkkal kellett szembenéznie az állam,
Vučić, az SNS, és az ő bérenceik részéről. A fenyegéteseket sok esetben könyörtelen támadások követték. Az önvédelem szervezésére és a tüntetések, blokádok, és foglalások hatásos kíséretére való szükségletet már széleskörben megértették.
Eleinte a diákok önvédelmi egységeket – Dabrekat – alakította, hogy megvédjék magukat az SNS könyörtelen bérenceitől és provokatőreitől. Mindeközben spontán önvédelmi egységeket alakítottak a szerb hadseregi veteránok és motorosok, amelyek a diákokat kezdték védeni a tüntetések alatt.
Továbbá, az IT gyülekezetek szerbiában pénzt gyűjtenek az oktatási dolgozók béreinek kifizetésére sok más munkás támogatásával Szerbia-szerte.
Az osztályszolidaritásnak ezen szintje nem gyakori ún. szociális békeidőkben. Minden arra a tényre mutat, hogy a gyülekezet nem „csak egy gyülekezet”, és hogy a mennyezet leomlása is sokkal több volt, mint csak egy baleset.
A rendszerbe vetett mély bizalmatlanság
Szerbia jelen politikai szituációjának egyik fő jellemzője, hogy a diákoknak és sok másoknak, akik a rezsim ellen mozgósulnak, mély bizalmatlanságuk van a rezsimre nézve, beleértve a beágyazódott pártokat, akik „ellenzékben” vannak.
Milošević hatalmának megdöntése a munkásosztály forradalmi mozgósításának során 2000 októberén egy olyan ellenzéket emelt hatalomra, mely képtelennek bizonyult a tömegmozgalom által követelt alapvető változások megvalósítására. Ez az árulás alkotta a körülményeket a jelen Vučić-rezsimhez. Ebből kifolyólag mondják a tömegek, hogy „Vučić rossz” és azt is, hogy „az ellenzék rossz”, és kívánják a rendszerszintű változást. A legelőrehaladottab rétegek már levonták a következtetést, hogy ami kell, az egy mozgalom, amely majd egy forradalommá válik, ami képes lesz mindezt elsöpörni.
Honnan jött a mozgalom?
A 2008-as világgazdasági válság megrengette a kapitalizmus talapzatát világszerte, és a népek öntudatában is nagy változásokat idézett elő. A folyamatos válság általános esést okozott az életminőségben. A múlt 30 évben Szerbia az életszínvonal folyamatos csökkenését éli át a kapitalizmus visszaállításának következményeként. Mindent egybevetve, Szerbiában nincs egy darab infrastruktúra sem, ami átmenne a vizsgán – legyen szó tömegközlekedésről vagy mezőgazdaságról, minden alulfejlett és el van hanyagolva.
Nagy-Britanniából így írta le Ted Grant a diákok szerepét 1968 májusán Franciaországban:
„Ebben a légkörben fejlődött ki a diákok lázadása. A társadalom elégedetlenségének tünete volt. A közép-, felsőközép-, és még a burzsoáosztály gyermekei is fellázadtak az uralkodó osztály rothadt értékei ellen. Ez a mozgalom a kapitalista világ válságának tünete volt. A diáktüntetéseket erőszakkal támadták meg az elit rohamrendőrök, akik a kíméletlenségükről híresek. A tüntetők megveretésétől csak jobban megteltek dühvel a diákok, és ez utcai harcokhoz vezetett a Latin Negyedben a barrikádokon, foglalásokhoz Párizs egyetemein, és később Franciaország egészében. Aztán ez is egy mozgalmat szült a középiskolások között.”
Ted Grant leírása a franciaországi mozgalomról erősen hasonlít a jelenlegi szerbiai mozgalomra. Nem véletlen, hogy a diákok nyíltan vállalják, hogy korábbi mozgalmakból inspirálódnak, mint a ‘68-asból Franciaországban és Jugoszláviában. Itt az 1968-as mozgalom máshogy testesült meg, mivel a diákok nem feltétlenül a szocializmus ellen követelőztek, hanem a bürokrácia ellen, amely később restaurálta a kapitalizmust. Még a mindennapi, szokásos riportokban is megjegyzik, hogy a jelenlegi mozgalom nagyban hasonlít az 1968-as diákküzdelmekre.
A diákok megmozdulása a kapitalizmus egy sokkal mélyebb válságának eredménye. Szokásos, hozzávetőlegesen nyugodt és stabil időkben – melyek alatt tartanak a liberális demokrácia illúziói – a legtöbb embert teljesen hidegen hagyják a közügyek, csak egy kis réteg politikailag aktív. Persze Szerbiában a gyülekezeteken való részvétel – főleg a munkahelyeken – még nem érte el az általános mozgósítás szintjén, de egyre csak erősebb és erősebb lesz.
A számok hangosan beszélnek. A CRTA (az adatgyűjtésért felelős ügynökség) szerint csak márciusban ezerkilencszázhatvanhét tüntetés volt Szerbiában háromszázhetvennyolc helyen, melyeken több százezer ember vett részt, továbbá kétszáz gyülekezet alakult. Több ezer ember vesz részt a gyülekezeteken csak Újvidéken. Számíthatunk arra, hogy több tíz-, ha nem százezer ember vesz rész gyülekezeteken Szerbia szerte. Vučić persze megpróbálja elkönyvelni ezeket, mint „undemokratikus” bolsevik találmányok. Nem csoda, hogy a médiában vannak olyan újságírok, akik a gyülekezeteket egy esetleges szerbiai forradalomhoz kötik.
Trockij Az Orosz forradalom történelmében úgy határozza meg a forradalmat, mint egy döntő pillanat, amelyben a tömegek közvetlenül közbelépnek a történelmi eseményekben. Ennek előkészületeit látjuk most Szerbiában. Ha belegondolunk abba, amit Lenin a forradalom előfeltételeiként írt le, a következőt látjuk:
Az első feltétel az, hogy a válság viszályokat és félelmeket provokál az uralkodóosztályban. Szerbia burzsoáziájában ezt tisztán ki lehet mutatni, és a környező balkán uralkodóosztályok is félnek egy olyan mozgalom következményeitől, amely jól rezonál a volt-jugoszláv országokban. Vučić ha akarna sem tűnhetne idegesebbnek és szétszórtabbnak, és az ún. „Szerb Parlament” kétségbeeséstől bűzlik. Már hónapok óta akkuzálják a diákokat a médiában a bolsevizmus, kommunizmus, és a forradalom támogatásával.
A második feltétel a kisburzsoázia visszarándulása, mely egy kiutat keres a válságból, vagy a munkásosztály, vagy a kapitalisták által. Ahogy Lenin magyarázta, a munkásosztály kemény politikáján keresztül ilyen körülményekben megnyerheti a középosztály támogatását.
A harmadik feltétel a munkásosztály készenléte a harcra. A diákok számos felhívásának ellenére az általános sztrájkra és mozgósításra, ez még nem lett teljesen megvalósítva. Ez részben a szakszervezeti bürokrácia hozzáállásából adódik, mivel ők eddig csak szóban támogatták a diákok követelményeit, és nem terjesztették az általános sztrájk felhívását saját tagságukban. A munkásosztálynak azon szekciói, melyek már elkezdtek megmozdulni – például az oktatási dolgozók – ösztönösen létrehozták a saját szerveiket a küzdelemre, melyeken keresztül tüntetéseket szerveztek. Újabban sok sztrájk történik Szerbiában, és ezek részei a felszín alatti, egyre fokozódó osztályharcnak. A munkásoknak a saját követelményeikért kell harcolniuk, és ezt a saját sztrájk-bizottságok létrehozásával tehetik meg.
De mindenek felett, ami hiányzik az Lenin negyedik feltétele: egy forradalmi tömegpárt létezése, mely a munkásosztályban gyökerezik, amely készen áll a legbátrabb lépések megtételére a munkásosztály győzelmének bebiztosításáért.
Egy ilyen párt hiánya miatt a mozgalom ki van téve más osztályoknak nyomására. A burzsoá „közvélemény”, melyet a nemzetközi tőkés média üzemeltet, úgy írja le a mozgalmat, mint a kivezető „európai út egy korrupcióra alapozott rendszerből.” Az ötlet, miszerint egy „szakértők” által vezetett kormány vezetni tudja a társadalom átalakulását egy „jobb demokratikus rendszerré”, azzal fenyeget, hogy eltéríti a mozgalmat steril alkotmányos reformok érdekében, amíg a rothadás forrása a kapitalizmus maga. Számos burzsoá hírportálok úgy írják le ezt a mozgalmat, mint egy próbálkozás a „jogállamisághoz” való visszatérésre, vagy mint szokásos korrupcióellenes tüntetések sora.
De evidens, hogy ez az ideológiai kampány nem hatol be mélyen a plenárisokon ülő diákok öntudatába, és hogy a mozgalom valós céljai sokkal messzebre mennek, mint amit a burzsoázia szeretne. A burzsoá eszmék nyomása a diákokon egy esetleges „átmeneti kormány” megalakítására tett próbálkozásban tömörül, amit a diákok kényszerítésével érnének el arra, hogy formális döntést hozzanak jövőbeli választásokkal kapcsolatban. Mindeközben a rezsim egyre agresszívebbé válik. Egy, a rezsim által megrendezett komoly provokáció elbillentheti a mérleget, és előidézheti a forradalom mégnagyobb fellendülését, és a tömeggyülekezetek általános elterjedését.
Ezeknek az eseményeknek lefolyása alatt fognak segíteni a legharciasabb réteg tagjai egy forradalmi tömegpártot alapítani – egy olyat, mely talapzata lesz a jövőbeli forradalmi vezetésnek.
Mi a teendő?
A mozgalomból jelenleg hiányoznak a konkrét, döntő lépések, de idővel csak bátrabb lesz. A plenárisoktól az általános sztrájkra való felhívásokig, a tömeggyülekezetek és munkásgyülekezetek megalakításáig. Ezek a tömegharcos szervek emelkednek fel, és kezdenek egy centralizált alakot ölteni.
A mozgalom már lassan hat hónapja tart, de nem tarthat örökké. Idővel a mozgalom legfejlettebb rétegei egyre forradalmibb következtetéseket fognak levonni azért, hogy megvédjék magukat a behatoló kispolgári és burzsoá eszméktől.
A diákokat a saját tapasztalataik tanítják, és egyre jobban arra a konklúzióra hajlanak, hogy egységes fellépésre van szükség a zborovi, a plenárisok, és a szakszervezetek között, egy általános sztrájkra törekedve. Eddig a diákok voltak a mozgalom fókuszában, és ott is maradhatnak. A felhívásuk a gyülekezetek megalakítására egy jó lépés volt, mivel fennállt annak a lehetősége, hogy a mozgalom elszigetelődik a munkásosztálytól. Jól bíráskodtak egy szociális perspektíva felvételében és a nép felszólításában a mozgósításra.
A diákok helyesen felismerték, hogy szükséges a munkásosztálynak döntő szerepet osztani azzal, hogy a rezsim ellen mozgósítják az erejét. Ted Grantot idézve:
„Egy kerék sem fordul, egy telefon sem csörren, egy villany sem ég a munkásosztály szívélyes engedélye nélkül. Ha ez a hatalmas erő egyszer mozgásba lép, a világon semmi nem tudja majd megállítani.”
De a történelem azt tanítja, hogy nem lehet egy forradalmi párt létrehozatalát elsietni, éppen nagy események előtt. A jelenlegi mozgalom éppen ezt mutatja – halálosan beteg a vezetőség hiánya miatt. Viszont egy bizonyos értelemben ez a legnagyobb erénye is: nincsenek reformista vezetők, se sztálinizált pártok, se politikai alternatívák a baloldalon, melyek letéríthetnék a szituációt a rossz útra, mint ahogy 1968-ban történt Franciaországban.
Igen, a diákoknak azzal is tisztában kell lenniük, hogy a munkásosztály csak akkor mozgósítható jól, amikor az előfeltételek is beteljesednek, csak azért semmiféleképpen nem, mert egy ilyen mozgósítás kívánatos. Ez pontosan az oka annak, hogy az általános sztrájkra adott felhívások nem produkálták még a várt, robbanásszerű következményeket.
Egy dolog biztos: a diákok lázadása – azoké, akik nagyrészt a munkásosztály sorai közül kerülnek ki – azt érezteti velünk, hogy elégedetlenség van magában a munkásosztályban. Ez egy közeledő kitörés jele, és a munkások haragjáé, mikor felkelnek, nem csak Szerbiában, hanem a Balkán szerte. A fiatalok és munkások egy része azt fogja levonni a mozgalomból, hogy elengedhetetlen egy forradalmi vezetőség ahhoz, hogy fundamentálisan megváltoztathassuk a társadalmat, azaz megdöntsük a kapitalizmus hatalmát, és a helyére egy demokratikusan megtervezett szocialista gazdaságot hozzunk létre.
De egyelőre a feladat – hogy elérjük a diákok követelményeit, hogy egy igazságosabb rendszert hozzunk létre Szerbiában, és hogy megdöntsük Vučić hatalmát – csak Szerbia munkásosztályának dolga, és senki másé. A követelmények elérésére tömegmozgósítás és egy forradalmi általános sztrájk lesz szükséges – egy olyan, ami példátlan az újabb történelemben ezen a területen. A sztrájkot a legfiatalabb munkások fogják vezetni, akikre nincsenek teherrel a múlt kudarcai és a cinizmus.
Kommunistákként támogatjuk a felhívást a gyülekezetek alakítására minden szomszédságban és munkahelyen. Azt is fenntartjuk, hogy ezeket demokratikusan koordinálni kell, és centralizálni helyi és országos szinten a munkásdemokrácia módszereinek bevezetésével. Minden küldöttnek megválasztottnak és visszahívhatónak kell lennie azon gyülekezetek által, melyek megválasztották őket. Az általános sztrájk felé vezető út meg fogja erősíteni az irányzatot a tömeg-önszervezetre a gyülekezeteken, sztrájkbizottságokon, és küldöttek tanácsain keresztül, melyeknek tagjait a gyülekezetek választják meg. Ezek nem csak mint a küzdelem eszközei fognak felemelkedni, hanem mint az önvezetőség szerveiként is, mint egy alternatív erő a korrupt, kapitalista intézményekre.
Minden hatalmat a gyülekezeteknek!
Amit most látunk Szerbiában, az egy forradalmi válság korai lappangása, ami társadalom egészére hatással van. A népek öntudata most változik meg a tömegtevékenységek és az osztályharc hatására. A diákok látszólagosan „konzervatív” követelései, melyek szerint „az intézményeknek a dolgukat kellene végezniük” azt eredményezte, hogy a diákok és a széles tömegek kezdeményezéseket tesznek, mivel saját maguk szeretnének döntéseket hozni a társadalomról, szerveződni szeretnének gyülekezetekbe, és azokat úgy koordinálni és centralizálni, mint a munkáshatalom alakulatainak magzatjait.
A mozgalom lényegében egy kitörésszerű esemény a fortyogó, molekuláris forradalom folyamatában, ami Szerbiában történik Jugoszlávia felbomlása óta. Ez általánosságban a kapitalizmussal, és annak egyszerű képtelenségével – arra, hogy biztosítja a fejlődés alapvető előfeltételeit – való elégedetlenség tükröződése.
Tehát a gyülekezetek a tömegek vágyát képviselik a politikai döntésekben és egyáltalán a politikában való részvételre. A népek akarata csak akkor valósulhat meg, ha a gyülekezetek válnak a de facto kormánnyá Szerbiában. Ezek a gyülekezetek – legalább annyiban, hogy bevonják a munkásosztály tömegét, és küldöttek tanácsaiban koordinálnak és centralizálnak – lényegében szovjetek magzati formában, az 1905-ös és 1917-es Orosz forradalmak alatt megalakultakhoz hasonlóan. A mozgalom sokkal többet elérhet, mint az igazságtételt az újvidéki mennyezet-omladás áldozatainak. A munkásosztály ereje nem csak megdöntheti Vučić hatalmát, hanem hatalmas, döntő győzelmeket is arathat.
A gyülekezetek hatalmának erősítéséért a következőket kell tennünk:
- A zbort kell tennünk a küzdelem fő eszközévé. Egyesítenünk kell a diákokat és munkásokat egy általános sztrájk megszervezésében.
- Több munkásgyülekezetet kell alapítanunk. A munkásoknak saját tömeggyülekezeteket kell alapítaniuk a munkahelyeken, szektor szerint koordinálva azokat, az IT, oktatási, és egészségügyi munkások példáját követve.
Miért?
Mert az állam ellen bevethető legerősebb fegyver a sztrájk.
A munkásoknak saját sztrájkbizottságokat kell alapítaniuk, és – ahogy azt már az oktatási munkások is megmutatták – erre a gyülekezet a tökéletes eszköz!
Centralizáljuk a gyülekezeteket!
Csináljunk egy központi gyülekezetet – Zbor svih zborova – országos szinten, amelybe delegáltakat küldünk gyülekezetekből és diákplenárisokból Szerbia minden szegletéből. A célunk a tetteink jobb koordinációja, valamint a sztrájk- és blokádbizottságok megalakítása kell hogy legyen.
Szervezzünk önvédelmet a gyülekezetek irányítása alatt!
A diákok egyetemeket blokádolnak – A munkásoknak munkahelyeket kell!
Előre a forradalmi sztrájkra Szerbiában!