Sztálin 1934 márciusában bűncselekménynek nyilvánította a homoszexualitást a Szovjetunióban. Ettől a ponttól bárkit, aki homoszexuális tevékenységekben vett részt, 3-5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethettek. Meglepően, az orosz forradalom korábbi éveiben a homoszexualitást legalizálták – viszont erről nem esik sok szó a hatalmon lévő kommunista pártok 1934 után kiadott köteteiben. Napjaink sztálinistáinak – akik Sztálin rezsiméből indulnak ki – sok magyaráznivalójuk van.
[Ez a cikk egy fordítás. Az eredetit a Forradalmi Kommunista Internacionálé Nemzetközi Titkárságának tagja, Fred Weston írta. A cikkben a homoszexualitás alakú szavak mind a tulajdonságra, a meleg alakú szavak mind az ezzel a tulajdonsággal rendelkező személyekre utal, beleértve a nőket. Forrásmegjelölés az eredeti cikk alatt található.]
1922-ben legalizálva lett a homoszexualitás Szovjetoroszországban, így ezen a téren a legelőrehaladottabb ország lett. Amíg Nagy-Britanniában és Amerikában a melegeket bezáratták, Oroszországban nyíltan élhettek a partnereikkel. Angliában a homoszexualitást nem legalizálták 1967-ig, akkor is bizonyos korlátokkal, és a teljes legalitásra az ezredfordulóig kellett várni. Az Egyesült Államokban 1962 előtt a homoszexualitásra minden államban bűncselekményként tekintettek, amit börtönnel lehetett büntetni – Idahoban még az életfogytiglannal is szembenézhettek a melegek.
Illinois vált 1962-ben az első állammá, ahol az azonos neműek közti, beleegyezéses aktusokat dekriminalizálták, de az USA egészében csak 2003-től nem számítják sehol bűncselekménynek. Spanyolországban a Franco rezsim 1979-es bukása óta legális, Kanadában és az NSZK-ban 1969, Ausztriában és Finnországban 1971, Norvégiában 1972, és Írországban 1993 óta.
Cikkek egy hosszabb sorozatát írom [az eredeti író, ford.] a homoszexualitás dekriminalizálásáról Oroszországban az Októberi forradalmat követő években, arról, hogy azután hogyan tekintettek a homoszexualitásra az emberek, hogy az Orosz forradalom bürokratikus degenerációja hogyan fojtotta el a melegek által nyert szabadságjogokat, és végül az újrakriminalizáláshoz vezető útról. Tehát ebben cikkben a fent említett témákra nem fogok [az eredeti író, ford.] részletesen kitérni.
Az 1930-as években – a homoszexualitás kriminalizálása után a Szovjetunióban – a sztálinista Kommunista Internacionálét (Komintern) átjárta a homofóbia. Majdnem mindenhol, ahol Sztálinista rezsimek kerültek hatalomra, a homoszexualitást betiltották, legyen az Kelet-Európa, Kína, vagy Kuba. Ez csak az egyre növekvő melegjogi mozgalmak nyomása alatt változott, főleg a ‘68-as mozgalom hatására.
De nem mindig volt ez így. A Német Kommunista Párt (KPD) Hitler 1933-as hatalomátvétele előtt mellette volt a melegek emancipációjának, és a párttagok számára elképzelhetetlen lett volna, hogy az 1930-as évek közepére a Hitler által bevezetett melegellenes törvényeket majd Sztálin is átveszi.
Az 1920-as évek elején a nép általánosságban szkeptikusan állt hozzá azokhoz a régi értékekhez, melyek a cár idejében domináltak. A család megváltozott: már nem a férfi felsőbbrendűség elve állt előtérben, hanem a nemi egyenlőségé. A férfi és nő, mint egyenlőek vettek részt a társadalomban, a válás hozzáférhető lett, az abortusz legális, etc. Ebben a kontextusban lett legalizálva a homoszexualitás is.
Nagyvonalakban, a következő 2 irányzatot vesszük észre a korai szovjet társadalomban: egy forradalmi tendenciát, ami a társadalom radikális megváltoztatását irányozta elő, és egy konzervatív tendenciát, ami a régi társadalom maradványainak és az éppen felemelkedő bürokrata osztály kisburzsoá jellemzőinek megnyilvánulása volt.
Voltak próbálkozások kommunális konyhák, szállások, és mosodák létrehozására, főleg a nők életszínvonalának emelésének érdekében. A gazdaság döcögős fejlődése viszont azt jelentette, hogy nem voltak jelen az anyagi források mindezen intézmények hosszútávú működtetésére.
A forradalom elzárása egy országra azt jelentette, hogy az ugrás egy valóban kommunista társadalomra lehetetlen volt, és az utóbbi, konzervatív tendencia erősebbnek bizonyult. A tradícionális értékek kezdtek visszaszivárogni a társadalomba. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az állami hivatalokban ugyanaz a kisburzsoá réteg volt hatalmon [, mint a cári időkben, ford.]. Amikor nyilvánvalóvá vált a forradalom teljes elszigetelődése, a szovjet munkásokat megmentő nemzetközi forradalom reménye eltűnt, elveszett a Szovjetunió munkásmillióinak öntudatából.
Ezekben a körülményekben változást veszünk észre a különböző vélemények megvitatására való képességben is. Eleinte volt valódi vita a sajtóban, néha hatalmas kontrasztokkal a résztvevők nézeteiben, és ez jelen volt a művészetek terén is. De már a korai években is volt egy réteg, amelynek tagjai képtelenek voltak a független gondolkozásra, senkik, talpnyalók, igen-emberek rétege. Ez a réteg csak abban volt érdekelt, hogy tökéletes pártaktivistáknak látszanak, ezért mindig a „korrekt vonalat” képviselték. De ez a vonal már nem demokratikus és nyílt viták során lett meghatározva, mint amikor Lenin és Trockij vezették a Bolsevik pártot. A vonal fentről érkezett, és azt magolással kellett betanulni.
Ebben a légkörben a konzervatív nézetek lassan az egyedüli elfogadott nézetekként kezdtek kiemelkedni. Ez nem csettintésre történt, hanem egy hosszú folyamat volt, aminek több év kellett. Ahogy mentek az évek, egyre több konzervatív nézeteket fejeztek ki.
Ennek óriási hatása volt a melegekhez való hozzáállásban. Már a homoszexualitás 1934-es tényleges kriminalizálása előtt is nehezebbé tette Sztálin rezsime a melegek életét.
Kuzmin sorsa
Egy kiemelkedő egyén sorsa, Mihail Kuzminé, aki egy híres költő és író volt, jól körvonalazza a folyamatot. Nyíltan meleg volt, és sokat írt a forradalom előtt is. A leghíresebb műve az 1906-os Szárnyak, melyben egy fiatal férfi felfedezi a saját homoszexualitását. Kuzmin tárt karral fogadta a forradalmat, és a Művészek Szövetségének Elnökségének tagja lett Petrográdban olyan írokkal, mint Alekszandr Blok és Vlagyimir Majakovszkij.
1928-ban sokkal kevesebb szabadságban volt része. Ez volt az utolsó nyilvános olvasókörének éve a Történelem és Művészet Intézetében. Habár volt engedély az eseményre, nem volt megengedve a reklámozás, és a résztvevők fogadása csak meghívásos alapon működhetett. A szabotálási próbálkozások ellenére aznap este az előadóterem teljesen megtelt, olyannyira, hogy az emberek a székek közti folyosókon álltak és a padlón foglaltak helyet. A résztvevők közül sokan melegek voltak.
1929-ben Kuzmin közreadta egy jelentős kötetét, melynek címe A pisztráng megtöri a jeget. Ebben a verseskötetben Kuzmin egy meleg szerelemről ír. Ezután egy művét sem adták ki a Szovjetunióban, de Kuzmin viktimizációjának nem ez volt a vége.
1931-ben házkutatás alá vetette az NKVD. A megszállás előtt a párját, Yuri Yurkunt nyomás alá helyezte a GPU [Állami Politikai Igazgatóság, ford.], hogy adja le a drótot Kuzminon. 1933-ban Kuzmin eladta a naplóit az Állami Irodalmi Múzeumnak. Az igazgatóját, Vlagyimir Boncs Brujevicset kikérdezték, hogy miért vásárolt ilyen „szokatlanul szenny” anyagot, aztán pedig tisztogatás alá vetették a múzeum teljes személyzetét. Ez mind a tényleges újrakriminalizálás előtt történt.
Kuzmin „szerencsés” volt természetes okokból meghalni 1936-ban. A párja nem annyira. 1938-ban lecsukatták, kihallgatták 7 hónapon keresztül, és aztán kivégezték ellenforradalmi tevékenységek vádja alatt.
Ellenforradalom szóban és tettben
Az 1920-as évek a Szovjetunió bürokratizálódását hozták. A Trockij által vezetett bal ellenzék volt, ami törekedett ezt megállítani. A ‘30-as évekre a Sztálinista bürokrácia hatalma megszilárdult, és a politikai ellenforradalom beteljesült. Útközben, a ‘20-as évek végétől és a ‘30-as évek egészén át, több tízezer valódi bolsevik lett letartóztatva koholt vádak súlya alatt, és később a gulágba küldve, ahol a legrosszabb körülmények között lettek – szó szerint – halálra dolgoztatva. Másokat addig kínoztak, amíg be nem vallották az el nem követett bűneiket, összegzésül pedig lelőtték őket. Szó szerint egyoldalú polgárháború volt, melyben a bürokráciánál volt minden eszköz a védtelen ellenzék megsemmisítésére.
Mindezt úgy jegyzőkönyvezték, mint a burzsoá ellenforradalom ellen folytatott harcot. Persze, ezzel csak a valós tetteiket fedték. A degeneráció folytán egy bürokratikis osztály emelkedett a munkások felé, amely, bár az államgazdaságot megtartva, kiontotta egy valódi munkásdemokrácia elemeit.
Ezekben a körülményekben nem volt megengedve a kritikus gondolat. Megengedése a munkásdemokrácia védelmét jelentené, amit a bürokrácia nem tűrhetett. Ha a munkásosztálynak meg lett volna a joga a hivatalnokok megválasztására, visszahívására, és ha azok a közönséges munkásokéval egyenlő bért kaptak volna, veszélybe került volna a bürokratikus kaszt. A bürokrácia egy olyan légkört hozott létre, amelyben az úgynevezett „ellenforradalmárok” ott voltak a társadalom minden szegletében. Ez a Szovjetunió fejlődésében is egy fontos időben volt. A vidék kényszeres kollektivizációját lehetett érezni, és a bürokrácia a népesség egy esetleges csökkenése miatt is kezdett aggódni.
A burzsoá családot hirdették, mint a munka termelésének és újratermelésének alapja. Ezzel együtt járt az anyaság idealizálása, egészen odáig, hogy a több, mint 7 gyerekkel rendelkező anyákat ösztönzés illette, hasonlóan Mussolini és Hitler intézkedéseihez ezidőtájt. Így az abortuszt betiltották, a válást pedig nehezebben hozzáférhetővé tették. Ahogy láthatjuk, ez a cári Orország régi tradícióinak győzelme, a bürokrácia előítéletébe csomagolva. Ezek az előítéletek Sztálin személyében teljesedtek ki.
Ugyanebben az időben egy nagy tisztogatás is lefolyásban volt az ún. ellenforradalmi elemek ellen. A rezsim terrorja magasponthoz ért, és a gyanakvó bűnbakképzés került mindenhol előtérbe.
A homoszexualitás 1934-es újrakriminalizálása
Ebben a környezetben kezdődtek meg a megszórítások a melegeken. Ahogy Kuzmin esetében is, ez hamarabb indult, mint a formális kriminalizálás, de 1933-ra már mozgásban volt a folyamat. Például abban az évben, késő nyáron 130 férfit tartóztattak le Moszkvában és Leningrádban melegek ellen indított rendőrségi razziák során. Az ilyen letartóztatások 1934-ben is folytatódtak. Mivel akkor még nem volt törvényellenes a homoszexualitás, az „elkövetőket” más bűncselekménnyel akkuzálták, általában „ellenforradalmi” cselekményekkel. Egy tanú azt mondta, hogy a melegek gyülekezeteit úgy tüntették fel, mint „ellenforadalmi, trockijista, vagy akár hitlerista.”
A homoszexualitás újrakriminalizálása az OGPU (a titkos rendőrség) főnök helyettesének, G. G. Jagodának kezdeményezése volt. 1933 szeptemberében egy levelet írt Sztálinnak, amelyben azt bizonygatta, hogy egy melegek elleni törvény szükségszerű az állambiztonság szempontjából. Úgy állította be a melegeket, mint egy ellenforradalmi hálóhoz tartozó kémeket. Sztálin túl lelkes volt, hogy maga tegyen valamit, így továbbadta Jagoda kérelmét Lazar Kaganovicsnak, a Politbüro tagjának azzal a megjegyzéssel, hogy „ezek a gazemberek példaértékű büntetést érdemelnek, és egy kapcsolódó útmutató rendeletet kell hozzáadnunk a jogszabályainkhoz.”
Az archívumokban a megjegyzés egyetértő nyugtázásokkal bír: „Helyes! L. Kaganovics” és „Persze. Szükséges. Molotov.” Lazar Kaganovicsnak és Molotovnak, akik középszerű elemek voltak a párt tetején, nem volt ellenvetésük a Sztálinnak való engedelmességben. Ha lett volna ellenvetésük, gólyóval végezték volna a fejükben, előbb vagy utóbb. Ehelyett, mint sok más régi bolseviknak, nekik is megadatott a természetes okból bekövetkezett halál luxusa.
Jagoda 1933 december 13-án írta meg a törvény vázlatát. Csupán pár nappal rá, 16-án a Politbüro elfogadta a vázlatot. A követező napon a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottsága elfogadta ugyanazt a vázlatot, és kijelentette, hogy minden tagköztársaságra érvényes. 1934 március 7-én a vázlatból törvény lett a Szovjetunióban, április 1-jén az Oroszországi SZSZSZK-ban. A folyamat során számos változás történt az eredeti vázlatban. Ettől fogva azok a férfiak, akiket rajtakapnak homoszexuális tevékenységeken, letartóztathatóak, és elítélhetőek 3-5 évnyi börtönbüntetésre. Az ezt követő években melegek ezrei végezték Sztálin börtöneiben és munkatáboraiban.
Egy brit kommunista, Harry Whyte esete
Az 1934-es szovjet újrakriminalizálás előtt Európa kommunista pártjai mind a meleg felszabadulásért kampányoltak, főleg Németországban, ahol egy erős és jól szervezett melegjogi mozgalom volt jelen. Ezt a mozgalmat Hitler brutálisan megsemmisítette, sok meleg embert koncentrációs táborba küldve. Ironikus, hogy Sztálin rezsime a homoszexualitást „burzsoá fogyatékosságnak” nevezte, példaként megnevezve Németországot és a nácikat, miközben ezt a kérdést illetően Hitler pontosan ugyanabba az irányba hajlott, mint Sztálin!
A Brit Kommunista Párt egyik tagjának tapasztalatai, aki a Moszkvai Napilapnál dolgozott, tökéletes példát mutatnak arról, hogy Sztálinnak milyen nehézségei voltak az európai kommunista pártok tagjainak kételyeinek legyőzésében a Szovjetunió történelmének ezen reakciós fordulópontján. Amikor az illető, Harry Whyte hírét kapta az új törvénynek, levelet írt Sztálinnak, hogy megkérdezze, mégis mivel tudja indokolni. (A levele itt olvasható, angol nyelven.) A levélben Harry, egy meleg férfi, aki az orosz meleg párjával élt, számot adott a bonyodalmakról, melyeken keresztül kellett mennie, hogy megtalálja párját, akit letartóztatta a titkosrendőrség a melegellenes razziák során. Whyte kiemelte, hogy ez a törvény ellensúlyoz minden erőfeszítést, amit a kommunisták ezügyben tettek a forradalom óta. Harry Whyte, egy hív párttag gondolatmenetét tükrözve, azt hitte, hogy csak azok a melegek ellen lesz eljárás indítva, akik valóban ellenforradalmi tevékenységben vettek részt. Gyorsan rájött, hogy a törvény minden melegre érvényes volt.
Sztálin archiválta Whyte levelét, de előbb hozzátette saját megjegyzével: „Egy idióta és egy imbecil” bírálta a levál íróját. Bár a levelet archiválta, a meleg kommunisták hasonló tiltakozásai arra buzdították, hogy propagandakampányt indítson a közvélemény befolyásolására. Ebben az ügyben egy olyan személy segítségét kérte, aki jobban értett az íráshoz, mint ő maga. Ő Makszim Gorkij volt, aki sietve meg is írt egy cikkat, Proletár Humanizmus címmel, ami a Pravdaban és az Izvesztyijaban is megjelent 1934 májusában. A cikk egy veszettül homofób textus volt, ami a homoszexualitást egy nyugati burzsoá betegségnek állította be. Még a „fasizmus demoralizáló hatásának” megnyilvánulásaként is elhordta. A szlogenje a következő volt: „Pusztítsd a melegeket – a fasizmus velük vész.”
Krylenko letisztázza, hogy minden meleg bűnöző
Mindennek ellenére a törvény olyan szigorú betartatása, mint amilyet Jagoda kívánt, nehéznek bizonyult. 15 évnyi legalizált homoszexualitás meghagyta a nyomát az egészségügyön és a jogszabályokon. A doktorok, pszichiáterek, és ügyészek hozzászoktak ahhoz, hogy legális a homoszexualitás. Néhányuknak bele se fért a fejébe, hogy egyáltan hogyan fogadhattak el egy ilyen törvényt. Tehát ebben a rétegben volt egy tendencia a melegekre való engedékenységre.
Igazságügyi Népbiztos, Krylenko 1936-ban kényszert érzett arra, hogy megmagyarázza az új törvény valódi természetét. A Központi Végrehajtó Bizottság ülésén kifejtette, hogy a melegek osztályellenségek és bűnözők. A homoszexualitás a forradalom utáni legalizálásanak kontextusában fejtegette, hogy a törvényhozásra hatással volt a nyugati gondolatmenet, ami a homoszexualitást betegségnek tekintette, és nem bűncselekménynek.
Megéri idézni a beszédének egy részét, mely ízelítőt ad a bürokrácia elterjedt homofóbiájáról:
„A mi környezetünkben, az olyan munkások környezetében, akik a nemek közötti normális kapcsolatok nézőpontjn vannak, akik a társadalmukat egészséges alapelvekre építik, nincs szükség efféle kis úriemberekre. Akkor nagyrészt mégis kik a vevőink ezügyben? A munkások? Nem! Osztálytalan csőcselék. [Vidám mozzanatok a teremben, nevetés] Osztálytalan csőcselék vagy a társadalom üledékeiből, vagy az uralkodóosztály maradványaiból. [Taps] Nem tudják, hogy merre forduljanak. [Nevetés] Így fordulnak a… pederasztiához. [Nevetés]”
A beszédével Krylenko nyugtázta, hogy minden meleget bűnözőként kell kezelni. A tisztogatások és kirakatperek idejében a melegek elnyomása súlyos volt, és gyakran szakadárok támadására használták. Amikor minden potenciális disszonancia ki lett írtva bebörtönzéssel, munkatáborral, kihallgatással, és kivégzéssel, a törvény hatályban maradt, de sokkal kevésbé tűnt vehemensnek.
De Sztálin rájött arra, hogy a homoszexualitásnak nem lehet elrendelni a nem létezését. A melegek perei megmutatták, hogy a homoszexuális szubkultúra életben maradt, meleg férfiak köreiben jól ismert találkozóhelyekkel. Ugyanazon perekben, a homoszexualitást betiltó törvény betartatásáért küzdő bürokraták előítéleteinek ellenére kiderült, hogy a férfiak közti aktusok járhatnak valódi szeretettel és törődéssel. Mivel ezt nem tudták úgy felfogni, mint egy természetes emberi tulajdonság, úgy magyarázták meg, hogy valami defektus miatt van azokban a férfiakban, „női” és „férfi” típusokat adva.
„Desztálinizáció” és a melegek helyzete
A melegek elnyomása egészen Sztálin haláláig, és azután is kitartott. Melegek ezrei kerültek Sztálin börtöneibe és gulágaiba. Amikor meghalt, több mint kétmillió ember, köztük a melegekkel, volt kényszermunkára ítélve. Sztálin halála után a rezsim a gulágok népességének csökkentésére törekedett, amnesztiát adva sokaknak, akiket ott tartottak, de nem a melegeknek, mivel őket közönséges bűnözőnek tekintették.
Sőt, amíg a rezsim eltávolodott a sztálinista terror legrosszabb részeitől, az azonosnemű kapcsolatok terén rosszabbodott az elnyomás. Paradox módon, amikor nagy léptékben zárattak be sok férfit – és külön létesítményekbe sok nőt – megnövekedett az azonos nemű párok száma. Úgy látszik, hogy a rezsim azért nem engedett szabadon sok rabot, mert féltek, hogy „megfertőzhetik” a társadalmat a homoszexualitás „rontó” hatásaival!
A leszbikusok sorsa sem volt jobb. Sokukat politikai szakadárokként kezeltek, mentális betegnek nyilvánítottak és „pszichiátriára” küldtek „gyógykezelésre”, ami kényszeres gyógyszerszedést takart.
A homoszexualitást végül csak 1993-ban legalizálták. Ezt 1996-ban támasztotta alá az új büntetőjog megfogalmazása. Ez egy olyan rezsim kontextusában történt, ami el akart különülni a régi sztálinista establishment nagyrészétől, ahogy a bürokrácia egyre jobban a kapitalizmus felé haladt és a tervgazdaságtól el. Annak ellenére, hogy az azonosnemű kapcsolatokat hivatalosan legalizálták, gyakorlatban egyáltalán nem könnyű az élet a melegek számára a modern Oroszországban, és még mindig elterjedt, hogy a homoszexualitást idegen az orosz társadalomnak. A melegek és leszbikusok napjainkban sem olyan szabadok, mint a Bolsevikok alatt az Októberi forradalmat követően. Könnyen észrevehetjük, hogy a sztálinizmus hagyatéka nagyban hozzájárul ahhoz, hogy manapság hogy bánnak Oroszországban az LMBT emberekkel.
Hány meleg ember vesztette méltóságát a perek és bebörtönzések miatt a hosszú, 59 éves időszakban, amíg a szovjet törvény büntette a homoszexualitást? Nehéz megmondani. Egyesek szerint 250.000 meleg férfit csuktak le, bár frissebb becslések szerint ez a szám inkább a 60.000-re hajaz. Az 1960-as és 70-es években megnövekedett azoknak a férfiaknak a száma, akiket eljárás alá vontak homoszexualitás vádjával. Ez 1977 és ‘78-ban volt a legmagasabb, mindkét évben több mint 1300-at csukattak le.
Más sztálinista országok
1933-34 előtt más országokban a kommunista pártok – ahogy már láttuk – a melegek felszabadulását követelték. A KPD, ami a legnagyobb volt a Szovjetunión kívül, is ezen az állásponton volt. Ez radikálisan megváltozott, amikor a homoszexualitást betiltották a Szovjetunióban.
Ez nem meglepő, hiszen a Komintern és a nemzeti szekciói már nem azt az életteli, ragyogó, és forradalmi erőt képezték, mint az első négy kongresszus idején. Ha az ember elolvassa azokat a beszédeket és határozatokat, amik ezeken a kongresszusokon történtek, vitákat fog látni. A különböző nemzeti szekciók küldöttjei változó véleményeket képviseltek. Azt is észreveszi, hogy Lenin és Trockij módszere azokat illetően, akik más véleményen voltak, a vita és meggyőzés volt.
A bürokrácia felemelkedésével ez mind megváltozott. Sztálin módszere az emberek háta mögötti manőverezés volt. A specialitása a rágalom és a becsületmerénylet volt. Jobban tudott boszorkányhajszát szervezni, mint politikai ellenfelekkel vitázni. Sztálin felemelkedésével járt a kisbürokrácia és annak piti konzervatív nézeteinek felemelkedése.
Ebben a környezetben a homofóbia a Kominternen keresztül betegségként terjedt, és később, amikor Kelet-Európában a bürokratizált Szovjetunió példájára telepítettek rezsimeket, hasonló, a melegekkel szemben ellenséges környezetek jöttek létre. A homoszexualitást a hivatalos kommunista pártokban legtöbben degenerált viselkedésnek látták, amelyet a burzsoá társadalom sugároz. Ennek tragikusan rossz hatása volt az LMBT elnyomás elleni harcra, és arra szolgát, hogy az LMBT mozgalom és a marxizmus évtizedekre elváljanak egymástól.
Lengyelország volt az egyetlen kivétel, ahol az 1932-es törvények legalizálták a hozzájáruló felek közti azonos nemű aktusokat. Ez a törvény a sztálinista rezsim alatt is hatályban maradt. Minden más keleti blokkba tartozó országban bűncselekményként kezelték a homoszexualitást. Ezen rezsimekből csak évek elteltével kezdtek liberalizálni egyesek. Az azonosnemű aktusok Csehszlovákiában és Magyarországon 1962 óta legálisak, Bulgáriában és az NDK-ban 1968-óta. Románia kivétel, ahol csak 1996-ban legalizálták, évekkel a sztálinista rezsimek bukása után. Itt az anti-meleg büntetőjog kiemelkedően súlyos volt, akár 10 éves börtönbüntetéssel.
Jugoszlávia – ami nem volt szovjet műholdállam – minden szövetségi köztársasága autonóm módon hozta meg a döntést ezen a téren. Horvátország, Montenegro, és Szerbia 1977-ben legalizált, míg a többi tagállam csak Jugoszlávia összeomlása után. Albánia, ami egy extrémen autoarchikus rezsim volt, 1977-ben legalizált, bár teljesen csak 1995-ben, Hoxha sztálinista rezsimének bukása után.
Kubában Castro hatalomátvétele után – és a Szovjetunió befolyása alatt – kriminalizálták a homoszexualitást. A kubai forradalmat közvetlenül követő időben sok meleg orientációjú kiemelkedő művész és értelmiségi szimpatizált az új rezsimmel, benne a szociális igazságosság reményét látva, beleértve a homoszexualitáshoz való hozzáállás liberalizálását. Egy pár éven belül ez megváltozott, és általánosságban lecsapott a rezsim az azonosnemű aktusokra, így sok meleg végezte börtönben. Csak a ‘70-es évek közepe fele kezdett megjelenni egy toleránsabb megközelítése a kérdésnek, és 1979-ben legalizálták az azonosnemű aktusokat.
Ami a maoista rezsim alatt történt nagyon érdekes, mivel Kínában szokás volt a homoszexualitás elfogadása egészen az ókori civilizációig visszamenően. Senki nem mondhatta, hogy a homoszexualitásnak nincsen helye Kínában. Ez csak az újkeletű történelemben változott meg. Az 1949-es forradalom után az a homofób környezet, ami a Szovjetunióban elterjedt, Kínában is otthonra lelt. A maoista Kína ugyanazt a hozzáállást vette át, mint a Szovjetunió Sztálin alatt, melegeket letartóztatva és bebörtönözve. Az 1960-as évek kulturális forradalma alatt a melegeket nyilvánosan lejáratták és hosszú időre börtönbe zárták. Ez fennmaradt Mao teljes uralma alatt, a homoszexualitást csak 1997-ben legalizálták, több mint 20 évvel halála után. Még négy év kellett ahhoz, hogy 2001-ben már ne mentális betegségként tekintsenek a homoszexualitásra. A hivatalos hozzáállás még ezután is az volt, hogy az azonosnemű aktivitás „abnormális”.
Vietnám nagyon különbözik, mert ott nem volt soha büntetve a homoszexualitás. Ez nem jelenti azt sem, hogy a hivatalos hozzáállás barátságos lett volna a melegekhez. Sokszor úgy állították be, mint egy társadalmi gonoszt, és egy ponton követelések is voltak az azonosnemű aktivitások betiltására, de ezekre nem érkezett válasz.
Napjaink sztálinistáinak válasszal tartoznak
Ahogy láthatjuk, a második világháború után a legtöbb sztálinista rezsim bűncselekménynek nyilvánította a homoszexualitást, vagy átvette az előttük hatalmon lévő rezsim bűntetőjogának anti-LMBT törvényeit, aztán a legtöbbjük a ‘60-as évektől kezdve a ‘80-asokon át legalizálta is. Párhuzamot fedezünk fel azzal, ami a nyugaton történt. Mondhatnánk, hogy nem volt rosszabb a helyzet, mint az Egyesült Királyságba vagy Amerikában, de ezzel figyelmen kívül hagynánk egy nagyon fontos szempontot.
1922-ben, Lenin és Trockij idejében, amikor a Szovjetunió még egy relatívan egészséges munkásállam volt, és a bürokratikus degeneráció folyamata csak kezdetleges lépéseiben volt, Bolsevik hatalom alatt legalizálták a homoszexualitást. Ez a Szovjetuniót az élcsapatba helyezte nemzetközi szinten, messze a gazdaságilag fejlettebb országok elé a nyugaton. Mint láttuk, majdnem 15 évig élhettek szabadon a homoszexuális kapcsolatban lévők, anélkül, hogy a jog megzavarta volna őket. A homoszexuális nőket és férfiakat nem lehetett letartóztatni és börtönbe zárni.
Vannak, akik még mindig ragaszkodnak a sztálinista tradíciókhoz. A nyíltan keményvonalas sztálinisták úgy hivatkoznak Sztálin rezsimére, mint egy követendő példa. A maoisták – akik magukénak vallják Sztálint, és csak a poszt-sztálini Szovjetuniót kritizálják – a Mao alatti rezsimet tekintik célnak. Olyan eszmékre támaszkodnak, mint az „elhúzódó népi háború”, ami a Vörös hadsereg hosszú meneteléséhez kapcsolódik, és ezeket próbálják modern, urbanizált környezetbe átültetni. Ez nagy összezavarodáshoz vezethet azt illetően, hogy mi is valójában az „elhúzódó népi háború”. Ahol már alkalmazták nagy mértékben urbanizált területeken, mint Latin-Amerikában, ott egy városi-gerilla hadviseleti módszerként mutatkozott, távol a munkásosztály szerveződésétől, kontraproduktív szerepet játszva.
Ugyanezek a maoisták úgy beszélnek a képzeletbeli jövőbeli rezsimükről, mint ahol van „szabadság a véleményben és egység a cselekvésben”, és azt állítják, hogy ez Maotól származik! A történelmi tényeket teljesen figyelmen kívül hagyja az, aki azt állítja, hogy akár Sztálin, akár Mao alatt szabadság volt a véleményben. Egy olyan hatalmon lévő, „élcsapat pártról” beszélnek, melynek megválasztott képviselőit akármikor vissza lehet hívni. Joggal kérdezhetjük: hol s mikor volt ez az alapvető demokratikus jog megadva Sztálin vagy Mao alatt? Mindez apologetika egy szörnyű rezsim számára, ami a történelmet tagadja.
Ez nem gátol néhány sztálinistát és maoistát abban, hogy részt vegyenek az identitáspolitikában, vagy hogy az interszekcionalitás elméletet népszerűsítsék. Ezzel teljes ellentmondásban állnak a múltjukkal. Sztálin vagy Mao alatt, ha meleg voltál – transzneműről nem is beszélve – szörnyű bánásmóddal, megszégyenítéssel és bebörtönzéssel kellett szembesülnöd.
Más ex-sztálinisták teljesen abbahagyták a marxizmus vagy kommunizmus színlelését, és átköltöztek a burzsoá liberalizmus táborába, ezzel erősítve eszméket, melyek az elnyomottak megosztására szolgálnak, ahelyett, hogy egyesítenék őket. Ironikus, hogy ezek az emberek, akik régen a totalitarista sztálinista rezsimek védelmezői voltak, most a burzsoá liberalizmus bűzölgő gönceiben mutatkoznak.
Azoknak, akik még mindig sztálinistának vagy maoistának vallják magukat és LMBT ügyekben kampányolnak, meg kell magyarázniuk, hogy miért ragaszkodnak olyan eszmékhez, amelyeket egy kiváltságos bürokrata kaszt sugárzott, amelyek elpusztítottak oly sok jogot, melyet a munkások és parasztok 1917-ben kiharcoltak. Meg kell magyarázniuk, hogy ez a bürokrácia, amit valódi kommunistának idealizálnak, miért döntötte meg a homoszexualitást legalizáló 1922-es törvényt, és hogy ez mégis milyen szerepet játszott a „kommunizmus építésében”?
Azért nem tudnak magyarázadot adni, mert nem ismerik be, hogy létezett a bürokrácia, mely erőszakosan eltulajdonította a hatalmat, és szakított sok mindennel, amiért a bolsevikok harcoltak. Nem tudják elfogadni, hogy ez a régi, cári osztálytársadalom előítéleteihez való visszatéréshez vezetett. A folyamatban sok alapvető jog, mint az abortuszé, elveszett, és a melegek ismét a köztörvényes bűnözők szintjére kerültek.
Viszont nekünk, a marxistáknak, érdekünk, hogy letisztázzuk a történelmet, és ennek része, hogy kijelentjük az igazságot azt illetően, hogy az Októberi forradalom mit ért el a melegek felszabadítása terén, és hogy ezt hogyan pusztította el a sztálinista degeneráció.